A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészeti Tanszékének két hallgatója, Hirling Beáta és Csóka Zsófia Eszter az idei évben egy szemesztert Libanonban töltött, a Szentlélekről nevezett katolikus egyetemen, elsőkként a magyar hallgatók közül. A háború sújtotta Közel-Keleten, egy többvallású országban átélt tapasztalataikról, az ott élő emberekről beszéltek lapunknak.
A Szentlélekről nevezett libanoni egyetem (Université Saint-Esprit de Kaslik) fenntartója a katolikusokkal közösségben lévő Maronita Egyház, erre a campusra szólt az Erasmus + ösztöndíj. Hirling Beáta régészeti mesterképzésének utolsó szemeszterét töltötte itt, és jövőre szeretne visszatérni Libanonba, talán hosszabb időre. Mint mondja, keresztény hite a libanoni fiatalok között erősödött meg.
– Nagyon erős ott a kereszténység. Számos kegyhelyet találhatunk az északi országrészben. Például az egyetemről látható, Bejrúttól huszonöt kilométerre található Harissa hatszáz méter magas dombjának közepén egy monumentális Mária-szobor magasodik. A legnagyobb és legjelentősebb zarándokhely pedig Szent Charbel sírjánál van. A szent nagy tiszteletnek örvend, és büszkék rá a helybeliek, hiszen libanoni születésű. (A maronita kereszténység alapítója, Szent Maron szíriai területről származik.)
– Húsvétkor részt vehettünk a maronita szertartásokon – folytatja Beáta. – Az egyik legnagyobb élményem hamvazószerdához kötődik, ami egyébként „hamvazóhétfőre” esett. Itthon azt látom, hogy a húsvét előtti bűnbánati időszak elején elmegyünk ugyan misére, ám utána szinte azonnal le is töröljük a hamut a homlokunkról, mintha szégyellnénk: nehogy meglássa valaki. Nem így a libanoni maronita keresztény fiatalok, akik bátran, büszkén élik meg a hitüket.
– A campuson az egyetemi kápolnában olívaolajjal keverték össze a hamut, majd nagy keresztet rajzoltak vele a homlokunkra, és ezt senki sem törölte le – veszi át a szót Csóka Zsófia, akit többek között a keresztes hadjáratok korszaka iránti érdeklődése vonzott Libanonba. Beátával ketten ők voltak a Szentlélek Egyetem első magyar hallgatói. – Sokaknak kellett elmagyaráznunk, hol van Magyarország – mondják nevetve –, persze Puskás Ferencet ők is ismerték.
– Első megközelítésben azt mondhatnánk, hogy a libanoniak vallásossága jellegzetesen mediterrán – folytatja Zsófia. – Az utcákon sétálva az egyik sarkon egy Szűz Mária-szobrot láthatunk, a körforgalom közepén egy Jézus-szobor áll, a házak falán egy kis oltár virággal, gyertyával, nagyon látványos. Az embernek az az érzése, nem az a fontos, hogy valaki milyen nemzetiséghez tartozik, hanem hogy milyen vallású. Vicces volt látni, hogy az országban délre utazva a kocsik visszapillantóján még a muzulmán imalánc lógott, Bejrúttól észak felé menet, az egyetemhez közeledve azonban már mindenhol felváltotta ezt a rózsafüzér.
– A társadalmat a vallási egyensúly jellemzi – veszi át a szót Beáta. – Libanonban az államelnöki tisztséget minden esetben maronita keresztény, a miniszterelnökit szunnita muzulmán, míg a parlament elnökének tisztét síita muzulmán vallású személy tölti be.
A vallási térségek pedig elkülönülnek egymástól – mondja Zsófia. – Mi Kaslikban laktunk, ez egy teljesen keresztény kormányzóság. Északabbra, Tripoli vidékén a szunniták, délen a síiták élnek, tehát mindenkinek megvan a maga helye, ezért sincsenek konfliktusok.
Beáta hozzáteszi: – Egyensúlyi helyzetet tartanak fenn az országban, s ez természetesen nem könnyű. Az egyik egyetemi tanárom azt mondta, hogy itt azért alapvetően demográfiai harc folyik. Az egyensúly a palesztin menekültáradattal kezdett meginogni, hiszen a menekültek nyolcvan százaléka muszlim. Ők nem is kaphatják meg a libanoni állampolgárságot, mert így egy muszlim állam jönne létre. Napjainkban már nem is közlik a hivatalos statisztikákat a tizenhét vallási felekezet megoszlásáról. A közvélekedés szerint az ország lakosságának körülbelül negyven százaléka keresztény, és hatvan százaléka muzulmán.
A keresztény–muszlim kapcsolatokról szólva Beáta és Zsófia az egyetemen tapasztaltakról beszélt: – Ott nem volt rivalizálás. Az egyik óra a muszlim mecsetépítészetről szólt, a hallgatók kilencven százaléka keresztény volt, és a tanár muszlim. Soha nem volt semmiféle konfliktus.
A térségre jellemző háborús feszültségek, a terrorizmus mennyire napi téma? – kérdeztem.
– Magyarországon pusztán a hírekből származó értesülések alapján az emberekben az az általános kép alakult ki, hogy Libanon veszélyes hely – mondja Beáta. – Ám közelebbről nézve differenciáltabban látjuk ezt a kérdést. Az ország még mindig a legbiztonságosabb helynek számít ebben a térségben. A Bekaa-völgy, az ország keleti része (itt láthatóak Baalbek romjai), illetve délen Türosz, a kikötőváros persze már kevésbé biztonságos. Még délebbre a menekült palesztinok falvait, városait, keletre pedig a szír menekülttáborokat találjuk.
A mostani háborús helyzetről szólva azt mondhatom: amíg egy fegyver többet ér, mint egy emberélet, addig ennek nem lesz vége – mondja Beáta. – A háttérben gazdasági érdekek húzódnak meg, az olajkitermelők, a fegyvergyárak járnak a legjobban az egésszel. A libanoniak is tisztában vannak ezzel, és sajnálják az irakiakat, a szíreket, ugyanakkor az országban élőknek is megvan a maguk gondja. 1990-ben ugyan befejeződött a libanoni polgárháború, de azóta nem tudtak úgy igazán talpra állni, alig vannak munkahelyek, mindenkit lefoglalnak a saját problémái. Az árak egyre följebb mennek, az élelmiszereké sok esetben a duplája, mint nálunk.
A terrorizmussal kapcsolatban a fő problémát az okozza, hogy az iszlámnak sajnos van egy radikális ága. Az egyetlen út a vallási párbeszéd lenne, de ez csak a felvilágosultabb muszlimokkal lehetséges, akikkel az egyetemen is találkoztunk.
