Az ősi orosz krónika tudósít bennünket arról, hogy Vlagyimir kijevi nagyfejedelem éppen emiatt döntött a bizánci kereszténység felvétele mellett, s emiatt kereszteltette meg népét is. Ugyanis a világ minden tájára tapasztalatszerzésre szétküldött követek közül a Konstantinápolyból visszaérkezők szinte földöntúli élményről számoltak be: „Azt sem tudtuk, a földön vagyunk-e még, vagy már az égben.” Ennyire megihlette őket a Hagia Szophiában végzett főpapi szent liturgia szépsége!
Az egy szájjal és egy szívvel végzett liturgikus szertartás nem engedi a lanyhulást. A nem csupán dallamában szép, de dogmatikai tartalmában talán még gyönyörűbb énekeinket énekelni kell! Ezért nincs a bizánci szertartású templomokban orgona. Ugyanis az emberi énekhanggal mindent ki lehet fejezni; egyes atyák szerint ez a legszebb hangszer. Márpedig a végtelenül szép Istenhez a legszebb kifejezőeszköz illik az ember részéről is!
Nem minden atya magasztalja a közösségi imát; a magányban élők annak kényelmetlenségeit is észreveszik. Lépcsős Szent János például azt mondja, hogy bár mindenki imádkozhat a többiekkel, a közösségben meglévő zajongás akadályozza az imádság tisztaságát. Ezért – szerinte – az imádságnak azonos fokán állókkal a legjobb együtt imádkozni. Az azonban az atyák általános véleménye, hogy a közösségi imádsághoz nem szükséges az imádkozók fizikailag megvalósuló egysége. Vannak az egyháznak olyan szent szertartásai (például a zsolozsmázás), melyeket egyénileg végezve is közösséget alkotnak az imádkozók.
A kötött imaszövegek pártolói azt mondják, hogy így az egyház nevében történik az imádság. Szerintük jobb „szabály szerint” imádkozni, mert az ilyen imádságot az egyház szent hagyománya szentesíti. Nem az imádság szellemét kell a néphez leszállítani, hanem „a nép értelmi szintjét kell a liturgia minél teljesebb megértésére felemelni”.
Vannak azonban keleten is olyanok, akik a szabadon megfogalmazott imádságot helyezik előtérbe. Már Evagriosz Pontikosz megfogalmazza, hogy „a zsoltározás sokféle, de az igazi imádságnak egyformának, egyszerűnek kell lennie”. Remete Szent Teofán pedig azt tanítja, hogy az imádság „szabálya” nagyon hasznos „az imádság nyelvének” megtanulásához, de „amikor a szív lángol, akkor szabadon vágyik beszélni”.
Általában azonban mégis az a vélemény kerekedik felül, hogy a legjobb, ha az egyéni, illetve a családi életben is a templomban meglévő imádságos formákat követjük.
