Viszonylag későn lett protestáns pappá, hiszen katolikusnak született, s így áttérése után későn hallgatott anglikán teológiát. Az őt a költészet, a filozófia mellett a papi pálya irányába terelgető uralkodó, I. Jakab éppen ezekben a napokban élet-halál között lebegett. (Ebből a betegségéből a király felgyógyult még, s csak 1625-ben távozott az élők sorából; pártfogoltja ekkorra már a Szent Pál-székesegyház vezető lelkésze volt!) Az itt csak egy részletében idézett, miniatűr disszertációnak beillő igehirdetés kettős küldetést teljesített: egyszerre igyekezett megragadni a húsvéti történéseknek, Krisztus kínhalálának és feltámadásának a lényegét, s ugyanakkor személyes üzenetek sorával erőt önteni a betegágyában kínlódó uralkodóba. Aki természetesen nem tudott személyesen részt venni ezen az úrvacsorai istentiszteleten, amelyet Donne, aki a ma embere számára elsősorban bonyolultságában is magával ragadó metafizikus költő, az ünnepi alkalomra összegyűlt lordok előtt mondott el. A nevezetes szentbeszéd címe: „Ki az az ember, aki él, és nem lát halált?” (Zsoltárok 89, 49)
A prédikáció gyönyörű, míves magyar szövege Pásztor Péter műfordító munkája, akinek jóvoltából 1998 óta öt nagy ívű Donne-igehirdetés olvasható magyarul (Délben alkonyul, délben virrad, Harmat Kiadó, Budapest, 1998). Ebből a prédikációfüzérből valósággal kiragyog ez a húsvéti epizód, amelynek a 89. zsoltáron kívül számtalan további, a nyomtatott változatban a margón gondosan feltüntetett igei pillére van. Az alábbiakban idézett, kiragadva is jól követhető részlet a Példabeszédek 18.21-en nyugszik: „Mind a halál, mind az élet a nyelv hatalmában van, mondja Salamon, egyebek mellett ebben az értelemben is: ha nyelvem hittel telt szívem sugallatára képes azt mondani, Non moriar, non moriar (Nem halok meg), ha azt tudom mondani (és lelkiismeretem szerint sem hazudtolom meg állapotomat), ha tudom azt mondani, hogy Megváltóm vére folyik ereimben, hogy Lelke lehelete eleveníti meg szándékaimat, hogy minden halálom után van feltámadásom, minden bűnöm után van bűnbánatom, minden lázadozásom után van megbékélésem, akkor nem veszem szívemre e kérdést, hiszen csak a de morte naturali, a természetes halálról szól, és bár tudom, így kell meghalnom, miért bánkódnék rajta? Hiszen csak de morte spirituali, a bűn haláláról szól, és bár tudom, így kell meghalnom, miért esnék hát kétségbe? Mindazáltal találok egy másik halált, a mortem raptust, hisz önkívületben és elragadtatásban magamnak meghalok, miként Szent Pál többször is meghalt… midőn elragadtatásban és önkívületben, a Megváltómban való részességemen elmélkedve halok meg magamnak, azt találom, hogy sebeinek sírja magába zárja bűneimet etc.”
Ez a néhány mondat a húsvéti események szokásos magyarázatának ellentéte, mégis logikai rokona. Míg általában ilyenkor, az egyházi év e szakaszában arra esik a hangsúly, hogy Krisztus értünk emberré lett, emberi sorsot és kínszenvedéseket vállalva, addig itt az kerül a középpontba, hogy az iránta érzett elragadtatás közben bekövetkezett halál bennünket tesz hozzá hasonlóvá. Mintegy Krisztus-arcúvá, Krisztus-lelkűvé! Ezek a szárnyasoltár-szerűen összetartozó gondolatok azon a régi-régi istentiszteleten bizonyára megsokszorozhatták az ünnep örömét, s ugyanakkor az elmondottak írott változatát betegágyában megismerő I. Jakab élni és gyógyulni akarását. Most, csaknem négyszáz évvel később, a mi húsvéti napjaink ragyogását, fény-udvarát növelik, megerősítve bennünket abban, hogy életünk és egész teremtett valónk sokkal-sokkal Krisztus-közelibb, mint azt a hétköznapokban, a húsvéttól távoli napokban gondolnánk.
Donne, a kései pályakezdő lelkipásztor ezzel a prédikációjával is maradandó ajándékot adott a hívő világnak, nem csekélyebb értékűt, mint szent és szerelmes szonettjeit!
