Mo Jen az egyik legismertebb kínai szerző, évek óta a díj várományosai között emlegették. Egy kis faluban született 1955-ben, Kuan Moje néven. Művészneve, melyet első regénye megírásakor választott, azt jelenti: nem beszél. Egy Hongkongban adott nyilatkozata szerint azért akarta ezt a nevet, hogy mindig emlékeztesse magát: Kínában jobb, ha nem beszélünk sokat… Óvatossága kezdetben indokolt is volt, hiszen a kommunista illetékesek ellenzékinek nyilvánították, és műveit több alkalommal tiltólistára helyezték.
A távol-keleti pártvezetők gyanakvását erősítette, hogy Mo irodalmi hangja erősen emlékeztet az európai és amerikai szerzőkére, elsősorban Franz Kafka, Joseph Heller és Gabriel García Márquez stílusára. Nem véletlen, hogy kritikusai szerint Mo a kínai mágikus realizmus legmeghatározóbb képviselője. Érdekesség, hogy egy korábbi nyilatkozatában arról beszélt: csak 1984-ben olvasott először Márqueztől (a kolumbiai szerző 1982-ben lett Nobel-díjas) – akkor fedezte fel az írásművészetüket rokonító vonásokat. Mo Jen számára az hozta meg a nemzetközi ismertséget, hogy Vörös cirokmező című regényéből 1987-ben film készült, amely egy évvel később Arany Medve-díjat nyert a rangos berlini fesztiválon. Egy vele készült régebbi interjúban úgy fogalmazott: „Annak dacára, hogy évtizedek óta városi ember vagyok, ma is gyakran visszalátogatok a szülőföldemre. Gyerekkorom egyik legmeghatározóbb élménye az éhezés – regényeimben ezt az éhezéssel teli világot szeretném megismertetni.” A bejelentést követő első nyilatkozatát otthonában, a kelet-kínai Kaomiben adta, és mindenekelőtt támogatóinak és kritikusainak mondott köszönetet. Hozzátette: „Tisztafejűnek kell maradnom, olyannak, mint eddig.”
Az irodalmi Nobel-díjat – kétségtelen rangját tiszteletben tartva – érdemes a helyén kezelni. Több évtizedes tapasztalat, hogy a svéd akadémia hagyományosan szocialista érzelmű ítészei szívesen tüntetnek ki baloldali szerzőket. Ezen túlmenően a Nobel-díjasok kiválasztása egyfajta kultúrpolitikai játszma, melybe a nagypolitika is óhatatlanul beleszól. Például a szovjet ellenzéki író, Borisz Paszternak 1958-as kitüntetése után hét évvel a párthoz hűséges kommunista író, Mihail Solohov is Nobel-díjat kapott, a moszkvai vezetők megnyugtatására. Sajnos ez esetben is felmerül a gyanú, hogy a svéd bizottság „egyenlíteni” próbált: 2000-ben egy emigráns kínai író, a Párizsba menekült Kao Hszingcsien nyerte el a Nobel-díjat, amit a pekingi kommunista vezetők rossz néven vettek. Az évek során ellenzékiből inkább párthűvé lett Mo Jen mostani kitüntetése ennek egyik következménye lehet. Ám húzódjék bármi e döntés hátterében, nyilvánvaló: a díj az egész kínai irodalom rangját növeli.
