Goldonit játszani és rendezni egyaránt jó. És jó Goldonit nézni is. Legalábbis akkor, ha a rendezés, a színészi játék a puszta szórakoztatáson túl többet is akar és tud nyújtani nézőjének. Csiszárban és színészeiben megvolt a jó szándék, az előadás mégis kudarc. Goldoni és a Csetepaté utóbbi évekbeli népszerűségét az magyarázza, hogy örök emberi témákról: szerelemről, hűségről, féltékenységről, emberi kapcsolatokról, nő és férfi viszonyáról szól egyszerre mulattatóan könnyedén és lelki mélységeket megmutató komolysággal.
Hogy mindezt nem könnyű a színpadon megvalósítani – egy igazán jó komédiát talán még a tragédiánál is nehezebb színre állítani –, jól bizonyították a Pesti Színház 2009-es bemutatójáról született kritikák. Annak az előadásnak azt vetették a szemére, hogy „Goldoni könnyes derűje helyett komor agresszió és izgága nyugtalanság költözött a színre, a természetes szemérem és a nagycsaládi összetartozás helyett igen kellemetlen telepi viszálykodás szaga van a levegőben” (Gabnai Katalin), illetve, hogy „úgy mond el egy történetet, hogy bármi érvényeset tudnánk benne találni” (Ugrai István).
Magam a Pesti Színház előadását többször is láttam, és bár érteni véltem a kritikákat, azokat mégis túl szigorúnak, részben igaztalannak találtam. Annak a rendezésnek, minden kritizálható hiányossága, félrefogása ellenére koncepciója, íve, sajátos, összetéveszthetetlen hangulata volt, nem is beszélve gazdag, jól bejátszható és sokjelentésű színpadképéről, díszletéről.
A Csetepaté története egyszerű: a Velence melletti kis halászfalu, Chioggia férfijai hónapokig a tengert járják, az asszonyok otthon várnak rájuk aggódva. A férfiak nélkül maradt asszonyok, lányok között kitör a civakodás, pletykálkodás. Különösen akkor, ha akad egy kicsit bolondos, fiatal legény, aki a szerelmet keresve, minden nőnek próbálja tenni a szépet. Aztán amikor visszaérkeznek a halászok, a nők nem tudják tartani a szájukat, egymást mártják be férjük, vőlegényük előtt, és kész a tökéletes kavarodás, kitör a csetepaté, amelynek apropóján Goldoni meg tudja mutatni a szerelem és a féltékenység mélységeit. És akad egy ember, Isidoro, a jegyző, aki nemcsak hivatali kötelességének, de szívből jövő feladatának is tartja, hogy nem egyszerűen csak kibogozza a szövevényes ügyet, de valódi békességet, sőt boldogságot is teremtsen a civakodóknak.
Sajnos mindebből kevés válik érezhetővé az előadásban. Az emberi viszonylatok megmutatását többnyire hangerővel helyettesítik a színészek. Különösen zavaró ez az öt női szereplő esetében.
Pasquát Fehér Anna alakítja. A színésznő láthatóan rosszul érzi magát a szerepében, nem igazán találja a helyét az előadás hangnemében. Különösen sokatmondó volt szomorú tekintete az előadás végén, a meghajláskor. A Luciettát játszó Márkó Eszternek egy igazán szép jelenete van, a darab végi kibékülése Titta Nanéval. A Checcát alakító Kovalik Ágnes a kis édes, cserfes lány alakját hozza, a szerelemre vágyó, de azt még igazán nem ismerő fiatal érzéseinek megmutatásával adós marad. Kocsis Judit (Libera) és Jónás Andrea (Orsetta) rutinból hozza a figurát.
A férfiak között egyértelműen Dányi Krisztián (Toffolo) alakítása a legelmélyültebb, nem véletlen, hogy a legmulatságosabb, egyben a legtanulságosabb is. Barabás Kiss Zoltán (Toni gazda) mértéktartó alakítása szintén elismerést érdemel. Ömböli Pál (Beppe) és Gieler Csaba (Vicenzo) szürke és felejthető, Ömböli harsánysága ellenére, Gieler észrevehetetlensége okán. Hadari Fortunato hálás bravúrszerepét Besenczi Árpád játssza – sajnos, nem képes élni a ziccerrel. Titta Nane Zöld Csaba, aki érezhetően nem találja a helyét, nem tudja eldönteni, mit játsszon: megbántott, durcás halászlegényt vagy önérzetes hímet.
A darab egyik kulcsszerepe a jegyző. Schnell Ádám (képünkön) kitűnő színész, de most a rendezés kínos helyzetbe sodorta. Az elején tökkelütött, szerelmeskedésre vágyó öreg kéjencként jelenik meg, később a Velencéből jött, felsőbbrendű ember lenézésével tekint a bugris chioggiaiakra, hogy végül ő legyen a béke és boldogság megteremtője. Ez a szerepvezetés bizony rendezői fiaskó.
Végül szólnunk kell a színpadképről. A játék tulajdonképpen díszletek nélkül, üres színpadon, minimális kellékekkel folyik. A díszlettervező maga a rendező, Csiszár Imre, aki ezt a koncepciót Peter Brooknak az üres tér mint a legjobb játéktér felfogásával és a commedia dell’arte egy szál deszkán előadott produkcióival magyarázta. Mindebből azonban a József Attila Színházban csak a szegénységet és az ürességet érzékeltük.
Pedig Goldoni komédiája a szerelem és a szeretet csodájáról szól.
