Egy költő kéziratai – kétszáz éve született Arany János

A választás Arany Jánosra, koszorús költőnkre, a nagykőrösi tanárra esett, aki a kortársak tanúsága szerint a jeles református gimnázium „Litteratura tanszékének” tanára volt, és az egyháztanács jegyzőkönyve szerint „a nevelésben is jártas”. Bizonyította ezt, hogy saját bevallása szerint, minden két hétben huszonöt-harminc órát töltött a dolgozatok javításával, gondos átvizsgálásával. Ezeknek az iskolai feladatoknak a nagyobbik része fennmaradt. Megható és tanulságos fellapozni e régi írásokat.
Egy Szüle Ferenc nevű diák gondosan kijavított dolgozatára az 1856/1857-es tanévben a következőket írta: „Kritikával olvas, helyesen, folyékonyan és ékesen ír, élénken szaval”, majd a dolgozat végére, ami nem volt más, mint egy János vitéz-szerű elbeszélő költemény, ezt a véleményt írta: „Igen szépen halad a versformákban és a költői dictióban. De a beszélynek hibája az, hogy benne minden csak véletlenségből történik. Jancsi elmegy kénytelenségből, halászkunyhóra akad véletlenül, a halásznál egy árva lány van véletlenül, az megszereti Jánost, véletlenül, történetesen a heti vásárra mennek, de abból mi sem jő ki, a rablók rájuk ütnek, véletlenül s megölik őket. Cselekmény és jellem kell, nem véletlen esetek.” Szüle Ferencből nem lett író, sem színész, csak egy művelt városi tisztviselő, aki felelősségteljesen végezte a munkáját, és 1879-ben Cegléden árvaszéki jegyzőnek választották.
Aranyra az Akadémián sem pihenés, hanem szorgos munka várt. A titoknoknak a mindennapi ügyvitelen kívül gondoskodnia kellett a heti felolvasóülések összehívásáról, előadókról, maga végezte a napi posták felbontását, a válaszok megfogalmazását. Az Arany kritikai kiadás több mint négyezer maga fogalmazta levelet őriz. Ezekből is kitűnik, hogy neki kellett előkészítenie az éves tavaszi nagygyűléseket, az új tagok ajánlásait, vezetnie kellett a jegyzőkönyveket. Mindezt csaknem tizennégy éven át nagy szorgalommal végezte. Gyöngybetűs kéziratait az Akadémia levéltára máig féltő szeretettel őrzi. Ahogyan hivatalát átvette, levelezését másnaptól iktatni is kezdte a régi „Iktató” könyvben. Az ezer és ezer levélre felírta az érkezés idejét, az iktatószámot. Irodalmi és esztétikai pályamunkák bírálatára is többször felkérték, és ezt a munkát ugyancsak pontos szorgalommal végezte. Szerződéseket kötött nyomdákkal, és az akadémia palotájára szánt jelentősebb adományokat levélben köszönte meg. Az eseményekről a lapoknak maga fogalmazta a híreket, s a külföldi tagoknak német, francia és angol nyelven írt köszönő sorokat. Az Akadémia átköltözésének lebonyolítása és adminisztrálása is az ő nyakába szakadt. Még arra is volt energiája, hogy az akkor mintegy kilencvenezer kötetes könyvtár csomagolására, költöztetésére odafigyeljen.
A megnyitó ünnepség meghívóját is ő fogalmazta, amin a következő hitvallása állt: „A legjobban értett s legmélyebben átérzett hazafiság nagy tényének örök emlékéül, az ősz Duna partján áll immár fiatal szépségében, de századokra kiható erőben is, a Magyar Tudományosság díszcsarnoka, s az ünnepélyes megnyitásra az akadémia közgyűlés ideje: december 11-ik napjára van kitűzve.” Arany gondos szervezőként még a város rendőrkapitányának is levelet írt, segítséget kérve a külső rend fenntartásához, hogy a gyalogosan és kocsin érkező vendégeket a „városi poroszlók” segítsenek eligazítani. Belépti jegyeket is nyomtattatott. A karzaton rózsaszínű jeggyel a hölgyek foglalhattak helyet.
Arany János gyöngybetűkkel írt leveleinek szépségét ma is csodáljuk, pedig fiatalkorától szembetegséggel küzdött. Alig harmincéves korában így írt erről Szilágyi Istvánnak: „Csak több szabadidőm és erősebb szemem volna! Most szemem fájdalma miatt görögöt éppen nem, római, angol betűket csak néha, és keveset olvasok. A télen Homérral rontottam esténként” (1847. április 2). Rövidlátásáról a Bolond Istókban is írt. 1860-ban Tompának így panaszkodott: „Szemem minden percben elfátyolosodik, a tárgy, melyre nézek, legyen az betű vagy templom, elkezd vibrálni s én nem látok semmit.” Az évek múlásával a látása egyre romlott. A legutolsó Arany-levél, amely ránk maradt, az ifjú Kiss Józsefnek, a jeles költőnek íródott. Ez bizony már meglehetősen kusza vonalvezetésű, árnyéka csupán a gyöngybetűkkel írt régi leveleknek. Szeme akkorra már elfáradt, felmondta a szolgálatot.
Arany János kéziratait alaposan megtizedelte a történelem. A levelek összegyűjtése hamar elkezdődött. A tüdőbajban korán elhalt Tisza Domokosnak (1837–1856) írt har­minc­kilenc levelét az édesanyja juttatta vissza Aranyhoz. A költő halála után fia, Arany László megkezdte édesapja leveleinek rendszeres gyűjtését. Gyulai Páltól huszonhetet kapott vissza. Toldy Ferenc hatalmas gyűjteménye – több mint nyolcezer levél – az Akadémia könyvtárába került. Ebben félszáznál több Arany-levél található. Madách Imréhez írt leveleit az Országos Széchényi Könyvtárban őrzik, de Nagyszalontán is számos Arany- episztola van, amelyeket a második világháború után Gróza Péter közbenjárására lehetett filmre venni. Fellelhető néhány tőle származó levél Újvidéken, Kolozsvárott is.
Az Arany-hagyatékban a legnagyobb pusztítást a második világháború végezte. A költő halála után tizenhat évvel közvetlen családtagjai közül már senki nem élt. Fia, Arany László özvegye, Szalay Gizella lett a teljes hagyaték egyetlen örököse. Az özvegy átadta ugyan az Akadémiának az összegyűjtött levelezés nála lévő anyagát, de nem mindent, hiszen az átadás után is haza-hazakerültek még a Ménesi úti villába később fölbukkant Arany-levelek. Az özvegy második férje Voinovich Géza irodalomtörténész volt, történetesen az Akadémia főtitkára. Az ostrom idején, az óvóhelyen maga mellett tartott egy kosár Arany-levelet, azokból dolgozott egy munkán. Ő és felesége volt ekkor a teljes Arany-hagyaték birtokosa. Megírta a költő életrajzát, szándékában állt közzétenni a levelezést is, de másokkal megosztani nem akarta. Voinovich úgy mentett, úgy féltett, őrzött minden Arany-relikviát, hogy az ostrom idején olyan párnán aludt, amely alá oda volt rejtve Arany Kapcsos könyve és Madách Tragédiájának Arany-javította, eredeti kézirata. 1945. március 1-jén Gergely Pál akadémiai könyvtáros és Voinovich együtt vitte be ezt a sok kincset az Akadémiára.
Voinovich Géza 1945. május 1-jén levélben jelentette a város polgármesterének az Arany-hagyaték sorsát. „Egész lakásunk egy Arany-múzeum volt. Sajnos, ez év január 22-én a Nagyboldogasszony úti 23. számú (ma Ménesi út) villát súlyos bombatalálat érte, amely azonban ezen jól eltett emléktárgyakban kárt még nem okozott, január 30-án azonban két gyújtóbomba hatása alatt teljesen porrá égett. (Arany János kéziratai, könyvtára, képei, szobrai, Zichy Mihálynak a balladákhoz készült rajzai stb.). ” Az összeomlott villa az óvóhelyen maga alá temette Voinovich Gézát és feleségét, a személyzetüket és a házmestercsaládot. Batka István orvos bizonyítványa szerint „a közeli lazarista zárda szerzetesei és Petőfi Sándor vegyészdoktor ásták ki őket, kemény negyedórai munkával. Voinovich Gézánét már holtan”.
Ahogyan a könyveknek, úgy a kéziratoknak, leveleknek is megvan a maguk élete, sorsa. Arany Jánosról mesélnek, vallanak, aki az írást becsületbeli dolognak tekintette. 1867. május 30-án, egy Tompának szóló levelében feltette a nagy kérdést: „Mit és minek írjak?” Majd így folytatta: „Nem tudok közönyös, frázisos levelet írni: vagy belesülök, vagy szívem mélyéig kitárok mindent, olyan embereknek is, kik arra nem érdemesek.” Ez is jusson eszünkbe Nagyszalonta szülöttének kétszázadik születésnapján, ne csupán az életmű fő vonulata!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.