Egy költő kéziratai – kétszáz éve született Arany János

A választás Arany Jánosra, koszorús költőnkre, a nagykőrösi tanárra esett, aki a kortársak tanúsága szerint a jeles református gimnázium „Litteratura tanszékének” tanára volt, és az egyháztanács jegyzőkönyve szerint „a nevelésben is jártas”. Bizonyította ezt, hogy saját bevallása szerint, minden két hétben huszonöt-harminc órát töltött a dolgozatok javításával, gondos átvizsgálásával. Ezeknek az iskolai feladatoknak a nagyobbik része fennmaradt. Megható és tanulságos fellapozni e régi írásokat.
Egy Szüle Ferenc nevű diák gondosan kijavított dolgozatára az 1856/1857-es tanévben a következőket írta: „Kritikával olvas, helyesen, folyékonyan és ékesen ír, élénken szaval”, majd a dolgozat végére, ami nem volt más, mint egy János vitéz-szerű elbeszélő költemény, ezt a véleményt írta: „Igen szépen halad a versformákban és a költői dictióban. De a beszélynek hibája az, hogy benne minden csak véletlenségből történik. Jancsi elmegy kénytelenségből, halászkunyhóra akad véletlenül, a halásznál egy árva lány van véletlenül, az megszereti Jánost, véletlenül, történetesen a heti vásárra mennek, de abból mi sem jő ki, a rablók rájuk ütnek, véletlenül s megölik őket. Cselekmény és jellem kell, nem véletlen esetek.” Szüle Ferencből nem lett író, sem színész, csak egy művelt városi tisztviselő, aki felelősségteljesen végezte a munkáját, és 1879-ben Cegléden árvaszéki jegyzőnek választották.
Aranyra az Akadémián sem pihenés, hanem szorgos munka várt. A titoknoknak a mindennapi ügyvitelen kívül gondoskodnia kellett a heti felolvasóülések összehívásáról, előadókról, maga végezte a napi posták felbontását, a válaszok megfogalmazását. Az Arany kritikai kiadás több mint négyezer maga fogalmazta levelet őriz. Ezekből is kitűnik, hogy neki kellett előkészítenie az éves tavaszi nagygyűléseket, az új tagok ajánlásait, vezetnie kellett a jegyzőkönyveket. Mindezt csaknem tizennégy éven át nagy szorgalommal végezte. Gyöngybetűs kéziratait az Akadémia levéltára máig féltő szeretettel őrzi. Ahogyan hivatalát átvette, levelezését másnaptól iktatni is kezdte a régi „Iktató” könyvben. Az ezer és ezer levélre felírta az érkezés idejét, az iktatószámot. Irodalmi és esztétikai pályamunkák bírálatára is többször felkérték, és ezt a munkát ugyancsak pontos szorgalommal végezte. Szerződéseket kötött nyomdákkal, és az akadémia palotájára szánt jelentősebb adományokat levélben köszönte meg. Az eseményekről a lapoknak maga fogalmazta a híreket, s a külföldi tagoknak német, francia és angol nyelven írt köszönő sorokat. Az Akadémia átköltözésének lebonyolítása és adminisztrálása is az ő nyakába szakadt. Még arra is volt energiája, hogy az akkor mintegy kilencvenezer kötetes könyvtár csomagolására, költöztetésére odafigyeljen.
A megnyitó ünnepség meghívóját is ő fogalmazta, amin a következő hitvallása állt: „A legjobban értett s legmélyebben átérzett hazafiság nagy tényének örök emlékéül, az ősz Duna partján áll immár fiatal szépségében, de századokra kiható erőben is, a Magyar Tudományosság díszcsarnoka, s az ünnepélyes megnyitásra az akadémia közgyűlés ideje: december 11-ik napjára van kitűzve.” Arany gondos szervezőként még a város rendőrkapitányának is levelet írt, segítséget kérve a külső rend fenntartásához, hogy a gyalogosan és kocsin érkező vendégeket a „városi poroszlók” segítsenek eligazítani. Belépti jegyeket is nyomtattatott. A karzaton rózsaszínű jeggyel a hölgyek foglalhattak helyet.
Arany János gyöngybetűkkel írt leveleinek szépségét ma is csodáljuk, pedig fiatalkorától szembetegséggel küzdött. Alig harmincéves korában így írt erről Szilágyi Istvánnak: „Csak több szabadidőm és erősebb szemem volna! Most szemem fájdalma miatt görögöt éppen nem, római, angol betűket csak néha, és keveset olvasok. A télen Homérral rontottam esténként” (1847. április 2). Rövidlátásáról a Bolond Istókban is írt. 1860-ban Tompának így panaszkodott: „Szemem minden percben elfátyolosodik, a tárgy, melyre nézek, legyen az betű vagy templom, elkezd vibrálni s én nem látok semmit.” Az évek múlásával a látása egyre romlott. A legutolsó Arany-levél, amely ránk maradt, az ifjú Kiss Józsefnek, a jeles költőnek íródott. Ez bizony már meglehetősen kusza vonalvezetésű, árnyéka csupán a gyöngybetűkkel írt régi leveleknek. Szeme akkorra már elfáradt, felmondta a szolgálatot.
Arany János kéziratait alaposan megtizedelte a történelem. A levelek összegyűjtése hamar elkezdődött. A tüdőbajban korán elhalt Tisza Domokosnak (1837–1856) írt har­minc­kilenc levelét az édesanyja juttatta vissza Aranyhoz. A költő halála után fia, Arany László megkezdte édesapja leveleinek rendszeres gyűjtését. Gyulai Páltól huszonhetet kapott vissza. Toldy Ferenc hatalmas gyűjteménye – több mint nyolcezer levél – az Akadémia könyvtárába került. Ebben félszáznál több Arany-levél található. Madách Imréhez írt leveleit az Országos Széchényi Könyvtárban őrzik, de Nagyszalontán is számos Arany- episztola van, amelyeket a második világháború után Gróza Péter közbenjárására lehetett filmre venni. Fellelhető néhány tőle származó levél Újvidéken, Kolozsvárott is.
Az Arany-hagyatékban a legnagyobb pusztítást a második világháború végezte. A költő halála után tizenhat évvel közvetlen családtagjai közül már senki nem élt. Fia, Arany László özvegye, Szalay Gizella lett a teljes hagyaték egyetlen örököse. Az özvegy átadta ugyan az Akadémiának az összegyűjtött levelezés nála lévő anyagát, de nem mindent, hiszen az átadás után is haza-hazakerültek még a Ménesi úti villába később fölbukkant Arany-levelek. Az özvegy második férje Voinovich Géza irodalomtörténész volt, történetesen az Akadémia főtitkára. Az ostrom idején, az óvóhelyen maga mellett tartott egy kosár Arany-levelet, azokból dolgozott egy munkán. Ő és felesége volt ekkor a teljes Arany-hagyaték birtokosa. Megírta a költő életrajzát, szándékában állt közzétenni a levelezést is, de másokkal megosztani nem akarta. Voinovich úgy mentett, úgy féltett, őrzött minden Arany-relikviát, hogy az ostrom idején olyan párnán aludt, amely alá oda volt rejtve Arany Kapcsos könyve és Madách Tragédiájának Arany-javította, eredeti kézirata. 1945. március 1-jén Gergely Pál akadémiai könyvtáros és Voinovich együtt vitte be ezt a sok kincset az Akadémiára.
Voinovich Géza 1945. május 1-jén levélben jelentette a város polgármesterének az Arany-hagyaték sorsát. „Egész lakásunk egy Arany-múzeum volt. Sajnos, ez év január 22-én a Nagyboldogasszony úti 23. számú (ma Ménesi út) villát súlyos bombatalálat érte, amely azonban ezen jól eltett emléktárgyakban kárt még nem okozott, január 30-án azonban két gyújtóbomba hatása alatt teljesen porrá égett. (Arany János kéziratai, könyvtára, képei, szobrai, Zichy Mihálynak a balladákhoz készült rajzai stb.). ” Az összeomlott villa az óvóhelyen maga alá temette Voinovich Gézát és feleségét, a személyzetüket és a házmestercsaládot. Batka István orvos bizonyítványa szerint „a közeli lazarista zárda szerzetesei és Petőfi Sándor vegyészdoktor ásták ki őket, kemény negyedórai munkával. Voinovich Gézánét már holtan”.
Ahogyan a könyveknek, úgy a kéziratoknak, leveleknek is megvan a maguk élete, sorsa. Arany Jánosról mesélnek, vallanak, aki az írást becsületbeli dolognak tekintette. 1867. május 30-án, egy Tompának szóló levelében feltette a nagy kérdést: „Mit és minek írjak?” Majd így folytatta: „Nem tudok közönyös, frázisos levelet írni: vagy belesülök, vagy szívem mélyéig kitárok mindent, olyan embereknek is, kik arra nem érdemesek.” Ez is jusson eszünkbe Nagyszalonta szülöttének kétszázadik születésnapján, ne csupán az életmű fő vonulata!