A tihanyi apátságban független szerzetesközösségként (priorátusként) nyolc örökfogadalmas szerzetes és egy novícius él. Részben lelkipásztori munkát végeznek: Tihany mellett az aszófői plébánia tartozik hozzájuk, a csatlakozó leányegyházakkal. S mostantól a korábban bencések által épített balatonfüredi kerektemplom is.
Kulturális tevékenységüket egyre többen ismerik. A turisták mellett olyan vendégeket fogadnak, akik lelkigyakorlatra, továbbképzésre vagy „csak” pihenni érkeznek ide. A kiállítások és hangversenyek rövid idő alatt a hazai zenei és képzőművészeti élet egyik fontos pontjává avatták Tihanyt. A Tetőtéri esték előadás-sorozat pedig országos szellemi visszhangot kelt immár hosszú évek óta. Több mint száz kilométeres körzetből érkeznek ide az érdeklődők, közülük sokan ezen keresztül kötődnek az egyházhoz. Az egyes előadások – hangsúlyozza Korzenszky Richárd perjel – nem hitbuzgalmi témájúak, nem is ismeretterjesztő igényűek, kerülik a politikai témákat, ugyanakkor a művészeti, a tudományos és egyházi élet kiemelkedő személyiségeinek megnyilatkozásai határozott értékrendet képviselnek. Ezenkívül fenntartják a tihanyi általános iskolát.
Arra a kérdésre, mennyiben valósul meg a hagyományos szerzetesi élet Tihanyban, Richárd atya a következőket mondja: monasztikus keretek határozzák meg napjaikat, a zsolozsmák, az imaórák, a regula olvasása, s idetartozik a közös étkezés is. Örömmel említi, hogy az előző héten – több száz év után – papszentelésre került sor Tihanyban. Barkó Ágoston és Mihályi Jeromos bencés szerzetest szentelte áldozópappá Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát.
Szeptember második szombatján ökumenikus imanapot tartanak minden évben, amikor a protestáns felekezetekkel a magyarságért s jövőjéért közösen imádkoznak. Tihany ihletett szellemi és lelki kilátótorony ehhez.
A zarándokok idén tizedszer tették meg gyalog az utat Pannonhalmáról Tihanyba (az utóbbi két évben győri indulással). Trikójukon a 2013-as jelmondat: „Boldogok vagytok ti, szegények.”
A győri bencés diákotthon adott zarándokszállást a több mint száz fős csapatnak, amelyet – a kezdetektől hagyományosan – most is Hortobágyi Arnold atya, pannonhalmi szerzetes és Csizmazia Bulcsú, Richárd atya titkára vezetett. Az indulás reggelén a győri bencésekkel együtt végezték a zsolozsmát, majd vonattal Pannonhalmára utaztak, s a nap hátralevő részét az ottani szerzetesekkel töltötték. Másnap reggel gyalog indultak tovább Bakonyszentlászlóra, a következő napon pedig Zirc érintésével a bakonybéli monostorig zarándokoltak. A következő szálláshely Veszprémben volt, ezután Tótvázsonyban éjszakáztak, s az utolsó reggelen „leereszkedtek” Tihanyba – naponta átlagosan huszonöt kilométert téve meg.
Bagóczki Zsolt és felesége éppen most érkezik, látszik, jólesik végre megválni a hátizsáktól. Békéssámson községből vezetett ide az útjuk. Mint Zsolt mondja, „a Szentlélek irányított ide minket. Számos gondot hoztunk magunkkal falunkból és a családunkból. Igyekeztünk ezeket átadni a Jóistennek, s úgy tűnik, sikerült is.” A negyvenhat éves Zsolt vállalkozó, felesége pedagógus.
Nyilván voltak fizikai holtpontok, de lelkileg hogyan élték meg az utat? – kérdezem. „Ahogyan nőtt a testi fáradtság, annál jobban felszabadult a lélek. Én a tegnapi szentmisén és a keresztúti imádság során kaptam meg ezt az ajándékot a Jóistentől.”
Békéssámsonban még a nyáron hozzálátnak a templomépítéshez. Valaha volt istenháza a falunak, de 1952-ben úgy gondolták a település vezetői, hogy a megalakult tszcs gépállomásának éppen az a hely adhat otthont, ahol a templom áll. Lebontották, helyette egy kis parasztviskóba kényszerültek a hívek, mindmáig ott mutatja be a szentmisét a Tótkomlósról kijáró pap. „Feleségemmel azért is jöttünk, hogy az új templom mellé az egyházközösséget is újjá tudjuk építeni. Ehhez is kértük a Jóisten segítségét.”
Zsolt elmondja, eleinte kissé idegennek tűnt számára a zarándoklat, de amint haladtak, lelkileg egyre inkább összerázódott a csapat. Mindenki hozta a saját hangulatát és ritmusát. Az örömtelien sok tizenéves fiatal is átélte az út kínálta mélységet.
Szentmise előtt régi ismerőssel futok össze a Rege cukrászdában. Fráter Lóránd, egykori pannonhalmi diák hatvanöt évesen immár ötödször zarándokolt Tihanyba. „Mi hoz, mi visz ezen az úton? A fizikai teljesítmény mellett a lelki hozadékot nehezebb megfogalmazni, de talán egy mozzanattal érzékeltetni tudom. A napi programhoz tartozott a bencés szerzetesek zsolozsmájának végzése. S már vártam – egyre inkább –, hogy megint fölhangozzék a kórusima.”
Spányi püspök sokáig a társasággal maradt szentmise után. Richárd atya minden Szent Benedek-napi ünneplőt a kolostor belső kertjébe hívott, az „ő házában” közismerten kiváló halászlére és beszélgetésre. Egy kis Európa, egy kis keresztény Európa mosolygott Tihanyban ezen az estén. Közben eszembe jutnak Richárd atyának a naphoz kapcsolódó gondolatai:
Szubjektív sorok Szent Benedek ünnepén
Ahogyan múlnak az évek, úgy lesz számomra Szent Benedek egyre élőbb. Több mint ötven évvel ezelőtt találkoztam vele először – az V–VI. század fordulóján élt szenttel: szobor volt, szentkép, szöveg. Megszólított bencés tanáraimon keresztül, akiknek életében megtapasztaltam valami vonzó békességet és rendet. Ma már sokkal több ő: élő valóság, a Lélektől átjárt szerzetes atya, aki körül megjelenik egy új világ víziója. Megszólít: Keresd a békét! Keresd az Istent, egész életedben! Vedd észre a téged meglátogató Krisztust, hiszen mindennap jön feléd: öregekben, gyermekekben, vándorokban, betegekben. Teremts nyugalmat magadban, rendezd el a dolgaidat, kapcsolataidat, az Isten teremtette világhoz való viszonyodat! Légy gondozója a rád bízott világnak! Visszanézek, és azt veszem észre, hogy már harminc évvel ezelőtt fontos volt számomra a regula központi fogalma, a rend. Az a rend, amely a békének a forrása. S ráébredek, hogy ennek a nagyon furcsa, egyre zavarosabb Európának éppen arra volna szüksége, amit Szent Benedek a regulán keresztül üzen. Elfogadni egymás különbözőségeit. Tisztelni minden embert. A feladatokat bátran megosztani. Az önzéstől megszabadulni. Igazi demokráciáról van szó a regulában, ahol a vezető mindent tanácskéréssel tegyen, és bátran döntsön, a legjobb lelkiismerete szerint. Láthattam bencés közösségeket Észak- és Dél-Amerikában, találkozhattam elöljárókkal az egész világról. És megtapasztalhattam, hogy nem számít a bőr színe, nem számít a származás, mindenütt ugyanannak az Úrnak szolgálunk, ugyanannak a katonáskodásnak a terhét viseljük. És bár hatalmas különbségek vannak, ha valóban Istent keressük, átalakul körülöttünk a világ. Lassan két évtizede, hogy Tihanyban vagyok. Egy olyan ősi monostorban, amelynek temploma szent helye a magyarságnak. Ahol sok pusztítást megéltek a régi falak, de többször megélték az újrakezdés lehetőségét is. Elgondolkodom, mit is keresnek az emberek, akik hozzánk jönnek. Valamilyen módon mindenki a belső békére vágyik. Azok is, akik úgy gondolják, semmi közük nincs a hithez. Mindenki biztos pontot keres, amelyhez igazodni lehet. S egyre inkább átélem ezt a nagyon is természetes emberi vágyat. Mert szétesett körülöttünk a világ, és szétesőben van maga az ember is. Amikor újra és újra rácsodálkozom a fölkelő Napra, valamit megérzek a világ, a teremtés misztériumából. Megérzem, hogy van ennek a világnak egy olyan rendje, amely tőlünk függetlenül létezik, amióta világ a világ. És hogy megszavazhatjuk, hogy holnap ne keljen föl a Nap, vagy akár azt is, hogy ne nyugodjon le, a Nap akkor is fölkel és akkor is lenyugszik. A világnak a rendje nem függ emberi akarattól. Ha elfogadom ezt a tényt, akkor megvan az esélye annak, hogy békét találok. Mert biztos igazodási pontokra van szükség ebben a világban. Olyanokra, amelyek fölötte vannak a hétköznapi érdekeknek. S én magam is, minden gyatraságom, gyöngeségem ellenére ilyen igazodási pont, jel lehetek, ha valóban megélem a Szent Benedek-i életprogramot: Keresd a békét, és járj utána! S már nem szentkép vagy szobor, nem egyszerűen kultúrtörténeti szöveg számomra az, amit Benedek jelent. Sokkal többet: életet. Kihívást, mindennapi újrakezdést. És még valamit. Azt, hogy nem lehetünk rabjai a munkának. Hogy fontosabb a „lenni”, mint a „tenni”. Hogy szükséges az elmélyedés, a visszavonulás, a csend. Nem az ad értelmet az életünknek, amit teszünk (nemritkán kényszerpályákon), hanem az, hogy tudjuk-e keresni a békét. Keresni az Istent.
