Egy kicsi fehér templomban

Sokorópátka felé közeledve is már messziről feltűnik a templom. A dombtetőn szelíden emelkedő fehér épület azonban az egyház egyszerű meghittségét sugározza. Úgy áll ott, mint egy őrangyal, akiről nehéz elhinni, hogy „szolgálatát” mindössze száz éve kezdte. Egy évszázad a történelem szempontjából csupán egy pillanat. De egy falu életében ennyi idő alatt több nemzedék is felnő. A Sokorópátkán kibontakozó lelki élet adott az egyháznak két szerzetes nővért, egy papot és sok falubéli megkapta az Istenhez és az egymáshoz tartozás örömét. Ma a falu és az egyházközség a XXI. századi Magyarország kis lélekszámú településeinek küzdelmes, ám példaértékű életét éli.

A táj festői, a falu szép, a templom hangulata meghitt, de amint beszélgetőtársam, Sári Lászlóné, Erzsébet, Sokorópátka hitoktatója fogalmaz: az itt élők megszokták már, hogy „magukra vannak hagyatkozva”. Régóta nincs a falunak saját papja. A plébánia üres. A lelkipásztori feladatokat jelenleg Sándor Gábor atya látja el Győr-Ménfőcsanakról. Az emberek tudják, így is kiváltságos helyzetben vannak, hiszen minden vasárnap részt vehetnek szentmisén. Ez ma már nem minden magyarországi faluban lehetséges. A paphiány súlyos kérdése egyházunknak, és a hívek sok helyen úgy érzik, magukra vannak hagyva. Ezért is elgondolkodtató a hitoktatónő fenti mondata. Hiszen a magunkra vagyunk hagyva és a magunkra vagyunk hagyatkozva nem ugyanazt jelenti. S amint kiderül: Sokorópátkán csakugyan nem. Erzsébet húsz éve tanít hittant a faluban, tíz éve pedig a szomszédos Tényőn is. Százötven hittanosa van, rendezi a temető ügyeit, pályázatokat ír, összefogja az egyházközséget. Édesapja is „templomatya” volt, bár lányára kétségkívül több feladat hárul.


– Megszoktuk és megértettük – folytatja Erzsébet –, nem várhatjuk el, hogy mindent az amúgy is leterhelt atyák végezzenek. Magunknak kell meglátnunk, mi a munka a közösségben, és mi a feladat a templommal. Van, amihez pénz kell, s van, amihez figyelmes hozzáállás, akarat és hit. Nagy álmunk, hogy felújítsuk az omladozó, üresen álló plébániát. Lehetne itt táboroztatni, de turisztikai célokra is használhatnánk az épületet. Sajnos a pályázatunkat elutasították. Szerencsére kapunk adományokat is, a távolba szakadt pátkaiknak is gondjuk van ránk. Amihez nem kellenek milliók, azt megoldjuk magunk. Tőlem, mint a falu egyetlen hitoktatójától el is várják, hogy sok mindent én intézzek, de ez érthető. Mindig kell legalább egy személy, aki az ügyeket összefogja. Ugyanakkor én is igénybe veszem a többiek segítségét. A polgármesterünk egyházközségi képviselő-testületi tag. Ő is segít. Most éppen a ravatalozó felújítását szervezi – sorolja Erzsébet.

Miközben átsétálunk a templomba, a szó a hittanosokra terelődik, akikről kiderül: sokan vannak. Az Y és Z generációnak is nevezett nemzedékkel itt sem könnyű bánni, de Erzsébet elmondása szerint is érdemes velük foglalkozni. Fájdalmas viszont, hogy hiányoznak a családok az egyházközösség életéből. A szülők inkább csak hozzák és viszik a gyerekeket a templomba. Ők nem lépik át a küszöbét. Ismerős a jelenség. Az ő megszólításuk a legnehezebb mindenütt, s talán „saját” pap nélkül ez az a küldetés, amely már túllépi egy hitoktató erejének határait.

Kérdésemre, hogy a többi feladathoz honnan meríti az erőt, Erzsébet a templom felé mutat, s így folytatja: – Mivel itt nőttem fel, nekem ez „a” templom. Az egész eddigi életemet jelenti. Szentmise nélkül elképzelni sem tudom a vasárnapjaimat, sem az életemet. De ugyanilyen sokat jelent a Magyarok Nagyasszonya-templomok találkozója is, amelyre most készülünk. Ez nem csupán egy ünnep. Itt megtapasztalhatjuk a másokkal való összetartozás erejét. Szabó Sándor atya, a rákospalotai templom plébánosa öt évvel ezelőtt az összes Magyarok Nagyasszonya-templomba, így hozzánk is személyesen küldte el a rákospalotai testvéreket, hogy meghívják az egyházközösségeket a találkozóra. Azóta barátságok szövődtek. Nemcsak mi voltunk vendégek Palotán, de a palotaiak is eljöttek hozzánk. A nagy találkozókon nyolcszáz ember is részt vesz. Tavaly a Felvidékről is érkeztek hívek. Egy nagy család vagyunk, és érezzük: a Szűzanya palástja védelmez bennünket. Az, hogy a mi egyházközösségünk lesz a díszvendég, nagy megtiszteltetés és öröm a számunkra – mondja Erzsébet, miközben belépünk a templomba.

Minden képen és szobron látszik: ősök által vágyott templom ez, hogy az unokáknak is legyen hová betérniük, letérdelniük, szentségekhez járulniuk. A magukra és az Istenre „hagyatkozottak” templomában vagyunk. Jó itt lenni. Jó elnézni a piros kardvirágokat a vázában, a gondos kezek által keményített terítőket az oltáron, a Nagyasszony egyszerű, mégis nagyszerű szobrát a szentélyben.

Erzsébettől lassan búcsút veszünk. Őt várják a tényői hittanosok, engem pedig a főváros. Hazafelé (ha már erre járok) betérek Pannonhalmára. Megcsodálom a felújított bazilikát. S régi „kedvencemet”, a gyönyörű Porta Speciosát. De most, amíg nézem, a sokorópátkai templomot látom, és azokat az embereket, akik pásztorral vagy pásztor nélkül, szélcsendben vagy széllel szemben is építik az egyházat. Reményik Sándor versének utolsó sorai jutnak eszembe: Kicsi fehér templomotokba / Most minden erők tömörülnek. / Kicsi fehér templom-padokba / A holtak is mellétek ülnek. / A nagyapáink, nagyanyáink, / Szemükben biztatás vagy vád / Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!

Fotó: Fábián Attila