Közben minden változik: a fák sűrűsödnek, elfedik a régi nyiladékot, amelyen át még messze láttunk, egészen a Karancsig, téli kristályüvegű légen át a tátrai csúcsokig. Süvegüket mesék hócukra borította, s borítja most is telente, de csekélyebb az esély, hogy láthatjuk…
Ahogy futnak éveim, egyre mélyebben látom a magaslatok talppontjait, gyökerek kitüremkedő fonatában egyre lassúbbnak érzem az élet sürgető áramlatát, a tűnődés veszi át helyét a kíváncsi nézelődésnek, s mintha nyugtatóbb lenne a sűrűbe tartó ösvényen a lépéssor, kezemben beszédesebb a vándorbot. Hányszor elmondom közben még a XIX. század végén – Kosztolányi születése után két évvel – napvilágot látott Pierre Jean Jouve-nak, ennek az angyali zenét meg csikorgó disszonanciákat szavakba foglaló franciának három sorát: Valami messzi láthatárt elöntő / Erdei tölgy örökmozgó lombjai közt / E tűnődő szemek csordultig fényesülnek. Mintha ezt keresném, ezeket az életfordulatot útjelzésként értelmezhető fogalmakat – jó ideje. Nem tudok már versenyre kelni az esztendőkkel – hogy Babitstól „kölcsönözzem” az érzést, az időfutam köreiből kiestem, s megelégszem csupán a legismertebb erdőzugok, sziklák, a folyton csevegő patak újbóli látásával, ahol most két unokám sző hajós álmokat.
Egyetlen, jókora kő ott várja az évszakokat, ahol harminc esztendeje is. Az idén az iménti tölgy e „kővé” változott. Lám, vannak metamorfózisok Ovidius, a latin poéta óta is – időkön kívül, csupán a kinyílt emberi távlatok hatására. Szüntelen homályban, feszes-keményen látom a követ, amely gyermekeim kedvenc indián telephelye volt. Holdsugárban is ültek a búbján, beszélgettek vele, s ő engedélyezte, hogy szürke-szép falára jeleket fessenek, zománcfestékkel, különböző színűekkel. Tanult indiánjeleket, melyekről titkos információkat olvastak. Amint mondták: titkos úton áll a kő, titkokat mesél nap- és holdfénynél. Szakadó esőktől sem koptak el a színek…
Megkoptak, fakultak, de harminc év után is „olvashatók”. Drága szavak aranybetűi, mint akkor voltak, s ők tolldíszben reggelente előtte ültek botjaikkal, összehajló terveikkel, hogy a gyermek különös szavaira kinyíljanak majd az álom-messzeségek, s hogy a valóság legalább néhányat megtartson hegyi-völgyi utak járásain, s övék legyen időskorukban a csordultig fényesülő szem érett sugara, minő a lemenő napé ott, az erdő mögött…
A titkos utat emlegetjük ismét. Az akkor két-három éves kisfiamat a nyakamban ülve érzem most is, aki ifjú feleségével a jövőt hordozza. Én csak annyit mondhatok: kerüljétek ki, ha látjátok a bokrot, mely Atroposz leányát kínálja illatával, a mérges nadragulyát…
Ebből érzem, ugyanazok maradtunk a feleségemmel, mert kérdezhetjük egymástól: „Vidámság angyal, tudod, mi a szorongás?”
Ez nem filozofikus létszorongás, hanem szülői meg nagyszülői, akik látják: a felnőtt gyermekeknek egy-két lépés a gyerekkorba több emlékezések boldogító perceinél – a nyers, sokszor irgalmat nem ismerő időtől messze (vissza) „átlátszó lesz a vér”…
Az indiánjeles kőnél állok. Vándorbotomra támaszkodom, s ott látom mind az ötöt tolldíszeikben szívben és főben, s már a gyermekeiket. A „vidámság angyalát” hívom. Mélységes a csend, de ebben a csendben a megjelölt szív a remény, amely a kilátástalanságban is a Nagyfőnök vigasza-bátorítása.
„Isten leheletében” mozdul az idő, az élet megannyi gyermek-tiszta pillanata.
