Az elválaszthatatlan íróházaspár hagyatékának méltó megőrzésén nagy hűséggel, hozzáértéssel és szeretettel fáradozó kiadó munkatársai – a sorozatot szerkesztő Jolsvai Júlia, az írónő keresztfia, Tasi Géza, a szöveget sajtó alá rendező, a jegyzeteket és az előszót író Kosztrabszky Réka – ismét tudományos igényű munkát végeztek. Idézzük most az előszó egy különösen fontos gondolatát: „Szobotka bejegyzései nem kizárólag emlékeztető funkciót töltenek be, hanem az érzelmi feldolgozás eszközeiként is működnek. Megrendítő élményt nyújt az egyes feljegyzések szövegében kibontakozó érzelmi folyamat, mely végül a folyamatosan betegségekkel és pszichés gyengeséggel küszködő, s az irodalmi életben való érvényesülésért (s tegyük hozzá: a mifelénk minden időben hagyományosan irgalmatlan egyetemi közegben való érvényesülésért! – P. É.) küzdő Szobotka depressziójának kiújulását eredményezte, ami végül az irodalmi élettől való ideiglenes visszavonulásához vezetett.”
Ebben a depresszióban, még ha az élet- és pályatárs Szabó Magda nem is tehetett róla, feltétlenül szerepe lehetett annak, hogy Szobotka valami páratlan lovagiassággal, önként és dalolva vállalta az őt ismertségben, sikerekben messze megelőző asszonya gyakorlati és lélektani menedzselését, szerződéseinek, honoráriumügyeinek intézését, a néha végsőkig elkeseredett feleség vigasztalását. Mindezt talán egy angolos – így az anglisztikában is jeleskedő Szobotka tanár úrhoz illő – szókapcsolattal, egy rang nevével lehetne kifejezni: prince consort. Magyarán: az uralkodónő hercegi rangú házastársa, azaz a XX. századi magyar irodalom valóságos Albert hercege volt ő, a maga Viktóriájának oldalán.
Számomra – s nyilván sok-sok kor- és sorstársam számára – ez a napló azért is döbbenetes élmény, mert sokan őrzünk ebből az időszakból hasonló feljegyzéseket; jómagam például tudományos munkatársból munkanélkülivé, majd falusi általános iskolák tanárává minősített bölcsészdoktor-művészettörténész anyám 1951-től 1956-ig rovogatott sorait. A nagy irodalmi és családi drámák mellett számomra igazi emlékidéző egy 1953 augusztusában keletkezett, a korszellemre jellemző esetleírás: „(nota bene a Tervkölcsön húzásán megint semmit se nyertem, M. 150 ft-ot.) (…) Kiírtam az új tanmenet adatait, névsort stb. [Ekkor a férj és a feleség általános iskolai tanárok, mindketten doktorátussal. – P. É.] (…) M. délután Gabihoz ment, én elvittem a könyveket (duplikátumok) eladni, Weinberget találtam az üzletben, ritkaságot 46 ft-ért átvett, a többit súlyra eladtam a MÉH-nek 850-ért.”
A házaspár anyagi helyzete később jelentősen megváltozott, a Freskó, a Mondják meg Zsófikának, az Őz sikerét, Szabó Magda József Attila-díját, a Vörös tinta megfilmesítését, s Szobotka Tibor igényes-míves (többek között Alice Csodaországban, A Forsyte Saga) műfordításainak megjelenését követően. Fordításokat a feleség is vállalt, érdekes módon nem klasszika-filológusként, hanem főként angolból. Többek között Shakespeare
A két veronai nemes című darabját, a Szépirodalmi Könyvkiadó számára. Ennek örömére a rajongó férj diadalívet szerkesztett. Ahogyan a már özvegy feleség írja, sok-sok utólagos kommentárja közül az egyik legkedvesebb szövegűben: „Most is látom! Az előszobába lépve diadalív volt papírból körben a szobaajtón, nagy állóbetűkkel: ÉLJEN A VILÁG LEGÉDESEBB, LEGSZEBB Shakespeare-fordítója, GAGÓ!” A feljegyzésekben ugyanakkor a férji elragadtatás – másokra, például Szabó Elekre és Jablonczay Lenkére, Szabó Magda szüleire vagy Bóka Lászlóra, Lengyel Balázsra és főként a gyönyörű és sugárzóan tehetséges Nemes Nagy Ágnesre vonatkozóan – gyakran magán-, illetve szakmai jellegű elfogultságba, féltékenységbe csapott át.
Megrendítő a kötet befejezése, egy 1961. március 7-ei rövid bejegyzés Szobotka Tibor február 9-ei, csaknem végzetes tüdőműtétjéről. Ennek a pár sornak az utóhangja 21 évvel később, a férj halála után került be a naplóba. Annak ékes bizonyítékául, hogy a feleség fölmérte és értékelte párja érte hozott, számtalan áldozatát: „Nyúl, Agyigó meghalt, de én, Szabó Magda, aki életművedet kezelem, aki a mostani sorsodat intézem, itt vagyok. Itt is leszek, ne félj. Térdre parancsolom a sírod előtt a közvéleményt.” Most, amikor az írónő már hosszú ideje férje, illetve szülei mellett pihen, a Jaffa Kiadó, valamint az örökös, Tasi Géza e hálával teli fogadalom beteljesítését is magára vállalta. Elkészült ez a mostani, a korszakot kutató tudósoknak s a civil irodalombarátoknak is sok-sok információt kínáló, ugyanakkor érzelmekben gazdag naplókiadás és két Szobotka-regény, a Menyasszonyok, vőlegények, valamint a Megbízható úriember újrakiadása. A házastársi szárnyas oltár két szárnya, a két életmű együtt tárulhat régi és új olvasói elé!
(Szobotka Tibor: Bánom is én, Naplók 1953–1961, Jaffa Kiadó, Budapest 2019)
