Fábián mesélte már korábban, hogy ő eteti, fürdeti, öltözteti a magatehetetlen asszonyt. „Esténként énekelni is szoktunk”– mondja. Szavakat nem tud formálni a felesége, de dudorászni tudja a dallamot. „Mindenfélét éneklünk. Sok szenténeket is tudunk. Esténként együtt imádkozunk. Felolvasok neki, vagy fejből, ami jön.”
Amikor legutóbb meglátogattam, hogy boldog karácsonyt kívánjak nekik, éppen a felesége haját szárította. „Már készen is vagyunk! Foglalj helyet! Hozok egy kis süteményt…” Egy kis üveg csongrádi vöröset vittem, jó lesz majd forralt bornak az ünnepeken. Kiszaladt a konyhába, és ízes fánkot hozott. Fábián sütötte? – kérdezem az asszonyt. „Ide-oda”– bólogat komolyan, de nevető szemmel. Ügyes ember – mondom. „Ide-oda”– helyesel buzgón. Kint tányércsörömpölés hallatszik. „A lányom – mondja Fábián. – Segít mosogatni.” Helyre kis menyecske! Felragyog az asszony arca. Szoktak-e még mindig énekelni? – kérdem. Elkezdik a Stille Nachtot. A férj a szöveget is énekli, az asszony torokhangon kíséri. „Várj, csomagolok egy kis süteményt otthonra is.” Elköszönök. „Ide-oda” – bólint felém elbocsátóan az asszony. Férje kikísér a kapuig. „Hát, így élünk. Amíg lehet”– mondja. – Amíg bírom.” Fábián a barátom. Szerény, hétköznapi szent.
