Egy hosszú szolgálat véget ért

Az I. világháború véres napjaiban, 1915-ben született Bajmokon. Idegen hangzású neve ellenére büszkén vallotta magyarságát, törökverő ősöket tartott számon. Egykori plébánosa így indította a szemináriumba: „Szent kispap legyél, és jó magyar.” Bár sok nyelven beszélt, mindig fájdalmasan említette: mi nem tudjuk, mit jelent kisebbségi sorsban élni, megszálló hatalom nyelvén tanulni az iskolában. A zágrábi teológián végzett, ahová akkoriban még számos délvidéki magyar kispap járt. A II. világháború alatt a régi kalocsai egyházmegye jó része ismét Kalocsához került. Őt is az érseki székhelyen szentelték pappá 1942-ben. Többfelé szolgált külföldre távozásáig. Ez idő alatt még házi őrizetben is volt Krisztus király ünnepén elmondott egyik beszédéért. Szívesen emlékezett vissza a dusnoki plébánián töltött évekre, ahol plébánosa Ijjas József, a későbbi kalocsai érsek volt. Mindennap más nyelven beszélgettek egymással: magyarul, németül, bunyevácul vagy latinul – ők még ahhoz a nemzedékhez tartoztak, amely nemcsak értette, hanem beszélte is a latint.  Szerteágazó családi kapcsolatai miatt az 1956-os forradalom napjaiban éppen Prágában tartózkodott, ahonnan Grősz József érsek kérésére Nyugatra távozott, hogy onnét segítse a magyar egyházat. Rómában élt két esztendeig, ahol a Szent István Ház egyik alapítója lett, majd Bregenzbe ment, ahol egy szerzetesnők által vezetett leánygimnázium hittanára volt, és egyben a nemzetközi karitász igazgatójának nevezték ki. Ekkor alapították a külföldi magyarok katolikus újságját, amelyet ő nevezett el Életünknek. Karitászigazgatóként sokat foglalkozott pénzügyekkel, amelyeket a leglelkiismeretesebben intézett. Szívesen segített a ténylegesen rászorulókon, az azonban fájt neki, ha támogatását nem köszönték meg. Amikor lehetőség nyílt rá, hazatért egyházmegyéjébe, már sok-sok egyházi kitüntetés birtokosaként. Főpásztoraként ismerhettem meg közelebbről. Naponta találkoztunk és beszélgettünk. Mindig örült, ha egy prédikációm vagy kisebb tanulmányom szövegét odaadtam neki. Gyakorta úgy nyitottam rá, hogy végezte papi imádságát, de járókerettel is gyakran elbotorkált a kápolnáig. Végig megőrizte szellemi frissességét. Érdekelte a világegyház és a magyarság sorsa, és nagyon aggódott miatta. Balesetből származó hosszú betegséggel próbálta meg az Úr, amelyet imádsággal és türelemmel viselt. Félt a haláltól – de hiszen Urunk, Jézus is gyötrődött az Olajfák hegyén. Hiszen ha a halál nem volna a legnagyobb látszólagos vereség és megpróbáltatás, a föltámadás nem lenne olyan hatalmas esemény. Szent József vigíliáján – aki a jó halál égi patrónusa – adta vissza lelkét a Teremtőnek, de ekkor már megnyugodva az Úr akaratában. Ekkor is, mint szinte mindig, keze a rózsafüzért markolta, melynek feszületét minden áldozáskor megcsókolta.