De ki is volt ez a XVI. századi misztikus, akit Sienai Szent Katalin mellett egyetlen nőként ért a megtiszteltetés, hogy VI. Pál pápa az egyháztanítók közé emelte?
Tizennégy gyermekes harcos spanyol család harcra termett gyermekeként született. Szeretetkészsége, tudásvágya, szellemessége, személyiségének varázsa már fiatalkorában sok embert elbűvölt. Társnőihez hasonlóan élte a kisasszonyok akkori életét, nem volt idegen tőle a házasság gondolata sem. Már fiatalságában is a „nagy áron” való üdvösséget kereste, amiről úgy gondolta, az ő természetével, a világban élve lehetetlen elérni. Elhatározta, hogy belép a kolostorba. Ezt „közlöm atyámmal, és ez nekem ugyanannyit jelent, mintha beöltöztem volna, mert becsületbeli kérdés volt számomra, hogy hű maradjak a mondott szóhoz.” Apja beleegyezése nélkül, tizennyolc éves korában, titokban hagyta el a szülői házat. „Úgy éreztem, hogy ízekre szakadok.”
Egy év után szervezete felmondta a szolgálatot. Összeomlott. A krízisből négy nap után tért magához. Betegsége közben bontakozott ki elmélyült lelki élete, ekkortájt élte át nagy misztikus élményeit. Belátta, hogy Isten őt „nem az emberekkel, hanem az angyalokkal való társalgásban akarja látni”. Hol a kín, hol a gyönyörűség kerítette hatalmába. Konfliktusba került környezetével, s úgy érezte, cselekednie kell. „Nem arról van szó, hogy sokat kell gondolkodni, hanem arról, hogy nagyon kell szeretni.” A sarutlan kármelita nővérek reformmozgalmának vezető egyéniségeként pápai engedéllyel, egy árva fillér nélkül hozzálátott egy kis avilai kolostor építéséhez, amit további kolostorok alapítása követett, egészen 1582-ben bekövetkezett haláláig.
A Terézvárosban járunk, egy, számtalan szórakoztató és kulturális programot kínáló városnegyed közepén, ahol óriásplakát méretű hirdetmény jelzi, hogy idén március 28-án ünnepeljük a misztikus szent és egyháztanító ötszázadik születésnapját. Az idő oly távolinak tűnik, hogy ha nem segítene a gazdag programkínálat, amelyet a kerek évfordulóra állítottak össze a szervezők, nem is tudnánk mit kezdeni e fél évezredes távolsággal. Első látásra azt sem értenénk, mi köze lehet a mai embernek egy, a régmúltban élt apáca életpéldájához, tanításához, tevékenységéhez.
Lelkigyakorlatok, előadások, gyermekrajz- és fotókiállítás, hangversenyek, zarándoklatok s nem utolsósorban az ünnepi szentmise révén kerülhettek közelebb az érdeklődők Avilai Szent Teréz életfelfogásához és lelkiségéhez, a kármelita rendet megreformáló tevékenységéhez, a mai ember számára is példamutató személyiségéhez. Teréz ugyanazokról a problémákról, közösségi vagy istenkapcsolati kérdésekről beszél, amelyek a mai embert is foglalkoztatják.
Az imádkozó önkívület és a misztika mai embernek szóló üzenetéről beszélt Erdő Péter bíboros is a születésnapi, ünnepi szentmisén. „A mi nemzedékünk is szenvedélyesen kutatja a természet és az ember titkait. Lélek és anyag, szellem és psziché fogalmai és határai meg az emberi személy egysége egyszerre határozzák meg gondolkodásunkat.” A mai ember számára az alkohol és a kábítószer az önkívületi állapot mellett függőséget idéz elő, amelynek rabságából nagyon nehéz szabadulni. Teréz misztikus élményei azonban tisztán Krisztus személyes szeretetének hatására keletkeztek. „Nem kell keresnünk más utat, még ha föl is értünk volna már a szemlélődés csúcsára; mert ezen az úton biztonságosan és bátran járhatunk”– írja önéletrajzában. Ha képességünk, sorsunk az emberek javát szolgálja, akkor megismerhetjük Krisztus szeretetét, „az örök és teljes boldogságot” – zárta homíliáját Erdő Péter.
Nem lehet véletlen a plébániatemplom közösségeinek élénk működése sem. A Horváth Zoltán plébános atya irányításával tevékenykedő számos segítőt is ez a Szent Teréz-i lelkület hatja át a hétköznapokban éppúgy, mint az ünnepeken. A plébánia keretei között működő negyvenkét csoport még a távolabbról érkező híveknek, érdeklődőknek is sokféle lehetőséget kínál a plébániai életbe való bekapcsolódásra. A korosztályok vagy életállapotok szerint tagolódó közösségekben egymásra lelhetnek a különböző érdeklődésű fiatalok, a középkorúak, az óvodások, iskolások, egyetemisták s a már magukra maradt idősek is, akik barátságokat köthetnek a társasági összejövetelek során.
A templom – egy rövid, déli időszakot kivéve – egész nap nyitva áll. A padsorokban mindig ülnek imádkozó emberek. Hol egy „kósza lélek, ki véletlen, hogy éppen erre jár, s kinek szíve tiszta és magányos, mint templomi csengettyű, lézengő bánata…” – jutnak eszembe a költő sorai –, hol egy szusszanásnyi időt kihasználó hosszú kötényes pincér, aki a folytonos zsibongásból kiszakadva siet át a szemközti vendéglőből, mert egy kis csendre, nyugalomra vágyik, hol pedig egy taxisofőr, aki a csend hangjaiban Isten békítő szavait véli felfedezni, és visszanyerheti lelki-fizikai egyensúlyát, amely oly könnyen elvész a hétköznapokban. Naponta mintegy százötven ember fordul meg itt a csendbe burkolódzó félhomályban, hogy kapcsolatba kerüljön Istennel.
Az egyházközség területén negyvenkilencezer ember él, közülük tizenkilencezren vallják magukat katolikusnak (ez az országos átlagnál rosszabb arány). Ugyanakkor a vasárnapi szentmiséken ezerötszáz-ezerhatszáz hívő fordul meg a plébániához tartozó két templomban. A gyónók és az áldozók jelentős száma is azt bizonyítja: egyre többekben születik meg a felismerés, hogy szükségük van Isten irgalmára, mert nélküle elvesztik a viszonyítási pontot, s könnyen eltévednek a „modern” világot jellemző információs kuszaságban.
A tévelygő, bizonytalan életállapotot csak tetőzi a fiatalok egyre gyakoribb párkapcsolati problémája, „a vívódás a menni és a maradni között, a haza fogalmának, a honvágy érzésének elértéktelenedése” – mondja szinte hangosan gondolkodva Zoltán atya, miközben sorolja nagyszerű tulajdonságaikat, amelyeket naponta megtapasztalhatnak a plébániai közösség tagjai.
Persze azok számára is nyílhatnak új dimenziók, akiknek figyelmét mindeddig elkerülte ez a keresztény tökéletességre törekvő, ötszáz éve született szent, akinek egész élete és minden tevékenysége a szeretetben gyökerezett. Bárki betérhet a templomba, és megnézheti, hogyan él a mai gyermekek képzeletében Avilai Szent Teréz alakja, ahogyan azt is, miként látja a fényképezőgép optikáján keresztül Topor Márta a mai Avilát. S aki figyelemmel kíséri a havonkénti zenei és másfajta programokat, megismeri írásait, az még jobban elmélyülhet a Szent Teréz-i lelkületben, s rádöbbenhet arra, hogy bizony nagyon sok ilyen és hozzá hasonló ember hiányzik ebből az értékét vesztett, gyökértelenségre kárhoztatott, mai világból.
Fotó: Cser István
