Egy festő emléksorai

Emlékezzél meg, Uram, Leventéről, gyermekedről – kérte minden reggel a Mindenhatót Zoltán, amikor benső szobájában elmondta áldozati miséjét.
Szilárdfy Zoltán szívbéli jó barátom volt, ugyanígy én is élvezhettem irántam táplált mély, baráti szimpátiáját – így nem is tudok róla úgy írni, ahogy egy átlagos kapcsolatról illik, tényeket és erényeit felsorakoztatva. Nemcsak életem egyik tanítómestere volt, hanem művészi fejlődésemnek is jelentős meghatározója, igazgatója.
Egy borongós november délelőtt jutottam el hozzá először, amikor Dombi atya, mindenki Feri bácsija felhívta rá a figyelmemet. Épp kapóra jött Várnai Laci káplán barátunk, aki Trabantjával elvitt Kálozra, mivel Zoltán akkor ott volt plébános. Hamar összebarátkoztunk, aminek az első következménye az lett, hogy sikerült lekésnem a siófoki vonatot, így Lacival egészen Lepsényig üldöztük, mire fel tudtam szállni rá. Ezt a találkozót Zoltán később egy értekezésében nagyon bensőségesen fogalmazta meg.
Akkortájt nyiladozó festészetemben pártfogóra találtam, és a következő év májusának végén meghívásomra eljött hozzám siófoki műtermembe. Meleg déli szél fújt, s ez mindkettőnk számára a Biblia mamrei jelenését idézte fel. Az előző napokban készítettem egy komplementer önarcképet, amit e látogatása alkalmából neki ajándékoztam. Ezzel indult útjára Zoltán Levy-gyűjteménye, hisz az évek során egyre több festményem talált gazdára nála.
Zoltán kifinomult, művészetekre érzékeny lelkülete talán akkor tűnt fel nekem igazán, amikor feleségemmel 1983-ban meglátogattuk Kálozon, s hogy az asztalnál ülve könyökünket ne törje a hideg márványlap, kicsi párnácskákat rakott alá. Ő nem szokott főzni, de konyhamesternője, Vera néni igazi falusi sült kacsacombokkal kínált meg, melyekből bőségesen belakmároztunk. A templomról évekkel később készítettem egy kisebb festményt, amely szintén Zoltán – akkor már pesti – otthonába került. E templom tornya rejtett, transzcendens asszociációival hatott rám inspirálóan. (A tornyot azóta átépítették.)
Nem is hagytam magamban azt a revelációt, amelyet Zoltán egyénisége és művészeti tudása jelentett számomra. Hamarosan felkerestem Szász Bandi (Szász Endre László, művésznevén Vallon) festőművész barátomat, hogy egy kiadós beszélgetésre elutazzunk Zoltánhoz. Biciklivel vágtunk neki a jó negyven kilométeres útnak. Kisláng határában kanyarodtunk a Kálozra vezető földes útra, ahol elkapott bennünket egy májusi eső. A sártól beszorult kerekű bicajokkal alig tudtunk megbirkózni az utolsó másfél kilométeren, s kegyetlenül elfáradva, kimerülten érkeztünk meg Kálozra. Természetesen Zoltánnál hamar elfeledtük az út nehézségeit.
Az évek múlásával a kálozi plébános Budapestre került, s történetünk a VII. kerületi Barcsay utcában folytatódott.
Zoltán az 1990-ben megalakult Messenger nevű művészeti alkotóközösségünk egyfajta szakrális védnökévé vált, hasznos tanácsokkal látott el bennünket, értekezéseket írt, s emellett számos kiállításunkat is megnyitotta. 2000 novemberében Siófokon megrendezett Magnyitó című tárlatom megnyitóján maradandó élményeket szerzett annak a több mint háromszáz meghívottnak, akik láthatták-hallhatták őt. Az esemény előtt érkezett Siófokra, vonattal. Ismét lehangolt állapotban volt. Évek óta küzdött a depresszióval. Nem mondtam neki, de megijedtem: milyen megnyitót fog tartani ilyen lelkülettel? Megérkeztünk a Dél-balatoni Kulturális Központ emeleti galériájába, ahol a rendezvény előtti percekben még alig lézengett pár vendég. Aztán elérkezett a 17 óra, és megtelt a terem. Gyarmati László, a Siófoki Hírek újságírója így kezdte tudósítását: Szinte emberemlékezet óta nem zsúfolódott össze ennyi ember egy kiállításmegnyitóra, mint amennyien összegyűltek november 10-én Bihari Puhl Levente kulturális happeningjére. És Zoltán beszélni kezdett. Lassan, halkan, nyökögve – én pedig izzadtam. Múltak a percek, s aztán egyszer csak áradni kezdtek belőle a szavak, a változatosabbnál változatosabb gondolatok. Az előadása vázlatpontjait tartalmazó papírt összegyűrte, és olyan beszédet mondott, amely talán órahossznyi terjedelme ellenére sem volt unalmas, sőt, az emberek nevettek, sírtak, és nehezen abbamaradó tapssal fejezték ki érzéseiket. Ebben a légkörben ünnepelt mindenki, maga Zoltán is.
Aztán visszavonult budapesti lakásába könyveket írni, feldolgozni hatalmas festmény- és egyéb műtárgygyűjteményét. Többször felmentem hozzá, s a temérdek könyv, irat, festmény között csak akkor vettem észre, ha megmozdult. A széket is alig találtam meg, amelyre kitüntető szeretettel ültetett le. Ilyenkor mindig elmondta, miért fontos neki, hogy az ágyánál, a feje fölött ott legyen az egyik kicsi, háromszögletű festményem. Nagy tudásából és műveltségéből fakadóan rengeteget tanultam tőle, és ő is alázatosan fogadta tőlem azokat az ismereteket, amelyekről nem tudott.
Belső szobájában, ahol miséit is tartotta, ott díszelgett egy nagy szilárdfykusz, melyet szobája levegőjének tisztán tartása végett helyezett oda. Nem szerette a meleget, így enyhébb teleken be sem kapcsolta a fűtést a lakásában.
Humorát, eredeti, asszociatív mondatait, gondolatait, Jézusban rendületlenül bízó hitét és jellemét 2005-ben Majkpusztán tartott miséjén is megtapasztalhattuk, amikor Dániel fiunk keresztelőjére hívtuk celebrálni: egy Nők Lapja újságból olvasta fel a ceremónia részleteit, miközben Dani megkapta a Romuald keresztnevet.
Levy-festményeinek gyűjteményét 2004-ben újabb alkotással gyarapította. Ebben az évben festettem róla portrét egy 70 x 50 centiméteres vörösréz táblára, amely öt évvel később a Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum Fycellájának ajtaja fölé került, merthogy ez a szoba volt az a Szilárdfycella, ahová Zoltán hagyatékénak nagy része, munkásságának tárgyi dokumentumai kerültek.
Zoltántól elbúcsúzni nem tudok, mert ő velem, velünk él. A mára nagyfiúvá cseperedett Romualdunkban, festményeimben, a műtermemben őrzött képekben és a filmekben, amelyeket családom tagjaival, festőtársaimmal meg-megnézünk, meghallgatunk, felidézve a régi, kedves emlékeket, nagy gondolatait. Mint amikor kifejtette, hogy „a szekták csak-csak, a kálvinisták vagy-vagy, a
katolikusok is-is”. Vagy mint amikor utolsó, beteges éveiben az étvágyat a létvágyhoz hasonlította. Festészeti tanácsként pedig talán legmélyebben az egyik levelének utolsó mondata maradt meg bennem: „Evezz a mélyre!”
És egy emlék arról a január 13-i, pomázi tájról, amelyben megszólalt, megjelent melegsége, kedvessége, s a kopár, esős téli táj minden részletébe belebújtatta a barnák és lilák komplementer varázslatát – ezen a napon Zoltán barátom teste visszatért az atomok és molekulák porrá szerveződő világába.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..