Könnyű dolga volt, hiszen versekből álló udvartartásában mindig megtalálta a kedvére valót. Évszázadok szűrőjén tisztultak a rímekbe szedett gondolatok, mint a legpompásabb ásványvíz, s nem volt olyan kín, melyet ne hűsítettek volna, vagy öröm, melyet ne foglaltak volna szavakba. E forrásba merítette poharát időről időre, hogy aztán velünk, hallgatókkal is megossza a szomjat oltó nedűt.
Negyvenévnyi szolgálata alatt sokszor találkoztak a kollégák a Rádió folyosóin és stúdióiban nyugalmat sugárzó, mindig nyílt, mosolygós tekintetével, a hallgatók pedig csodálatos orgánumával. A munkájáért élt, tisztelte a munkatársakat, szerette a barátait és a családját – csodálatos EMBER volt.
Aranykalitkába zárt madárként, ha tehette, Olaszhon tengerpartjain kémlelte a szabadságot rejtő látóhatárt, és fürdőzött a mediterrán könnyedségben.
Ars poeticájának egyik pillére József Attila Isten című verse volt, mely most utolsó útjára is elkíséri. András hazatalált, ahol az Úr várta „…(az) elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban Ott állsz az útjuk végén”.
(Ulbrich András a Magyar Rádió korábbi bemondója, a Vatikáni Rádió és a Magyar Katolikus Rádió munkatársa volt. Földi maradványaitól 2010. október 6-án, 14.15 órakor, a kispesti Új temetőben búcsúzunk. Lelki üdvéért 16 órakor a kispesti Nagyboldogasszony-főplébánia-templomban imádkozunk.)
