Egy csepp Amazonas

Béres Tamás barátom hozta a növényeket és az általam kiválasztott halfajokat. Soha nem szerettem földrészek halait összekeverni az akváriumban, így aztán napokig nem tudtam választani Délkelet-Ázsia és Dél-Amerika között. Végül az utóbbi mellett döntöttem, s a szépen berendezett, százhatvan literes medencébe tizenöt neonhal, öt fekete tetra és két-két aranysávos páncélosharcsa, illetve algaevő hal került. Valamennyien az Amazonas vízrendszeréből valók. Igazi hazájukat persze sohasem látták, hiszen régóta tenyésztik őket Európában, így hazánkban is.

Esténként odaülök a kivilágított medence elé, és nézem, figyelem a halaimat. A csupán három centiméteres neonok, oldalukon az alul piros mezővel határolt, valóban a neonfényt idéző zöld csíkkal eleven ékszereknek tűnnek. Rajhalak, többnyire együtt úsznak, de azért néha – valószínűleg a hímek – kergetik is egymást. Villámgyorsan cikáznak a növények között, de fél perc sem telik bele, már elfelejtik az egészet, és újra szent a béke. Az oldalukon két markáns fekete harántcsíkot és feltűnően nagy hasúszót viselő fekete tetrák szintén összetartanak, de egyiküket, fogalmam sincs miért, néha elüldözik maguk közül. Szerencsére ők is gyorsan megbékélnek, az üldözött lopva közéjük úszik, és újra öten siklanak tovább. Az algaevő halak nagyobbak a többinél, és bár főleg a fenéken mozognak, a leveleket és az üveget is szorgalmasan tisztogatják. Közben szinte odatapadnak a medence falára. A sárga homokon keresgélnek a kis páncélosharcsák is, de miután kopoltyúik mellett a légköri levegő felvételére is képesek, időnként a felszínre jönnek szippantani. Az egyébként lassú mozgású halak villámgyorsan vágódnak fel, és még ugyanazzal a lendülettel vissza is térnek a fenékre. Dél-Amerika vizeiben a felszín veszélyeket rejt számukra. Miután nem tudják, hogy nálam sem gémek, sem más ellenségek nem lesnek rájuk, őseiktől örökölt ösztöneiket követik az akváriumban is. Valamelyik növénnyel sajnos csigapeték kerültek a medencébe, ahol kikeltek, és gyorsan szaporodni kezdtek. Féken tartásuk napi foglalatosságot jelent. Miután éjszaka tevékenyek, kora reggel, még sötétben kapcsolom fel a neoncsöveket, és kiszedem a hirtelen fényben tetten ért kis kártevőket. Mert bizony egyik-másik növény levelein már látszanak a rágásuk nyomai.

Az akvarisztikának van két fontos szabálya: nem szabad túlnépesíteni a medencét és túletetni a halakat. Néhány napi koplalás nem árt, a fenéken összegyűlt, bomlásnak induló ételmaradékok annál inkább. Halaim száraz eleséget kapnak, csak néha, ínyencfalatként kevés apróra vágott Tubifexet. Etetéskor a neonok és a tetrák az ujjaim körül nyüzsögnek, az algaevők és a páncélosharcsák viszont a fenéken várják az oda hullott táplálékot. Nézem őket, és közben eszembe jut gyermekkorom egyik dédelgetett álma: eljutni Dél-Amerikába, az Amazonas vidékére. Aztán jöttek a nehéz évek, évtizedek, és az álom álom maradt. Most, öregkoromra mégis beteljesedett, ha nem is úgy, ahogy akkoriban elképzeltem, hanem egy cseppnyi, akváriumba zárt Amazonas képében.
Fotó: Bécsy László