Egy család és egy missale története

Szalai Béla koncepciós peréről a fiával beszélgettünk – Két esztendővel a Mindszenty-per után a hatalom újabb koncepciós eljárást kezdeményezett a hazai katolikus egyház ellen. 1951-ben megvádolták és perbe fogták Grősz József kalocsai érseket és társait. A fővádlottat „a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésében, valutaüzérkedésben, külföldre szöktetésben, valamint bűnpártolásban” találták bűnösnek, és tizenöt évi börtönre ítélték. Bozsik Pált és Endrédy Vendelt szervezkedésen kívül kémkedésben, valutaüzérkedésben és külföldre szöktetésben marasztalták el, s ezért tíz, illetve tizennégy év börtönbüntetéssel sújtották őket. Számtalan szálon futtatták a pereket, s aki a kommunistáknak útjában állt, kegyetlen leszámolásra számíthatott. Az Endrédy Vendel-per egyik mellékperének áldozata Szalai Béla volt, akinek fiával, ifjabb Szalai Bélával beszélgettem édesapjáról, a család megpróbáltatásairól és egy különös imakönyvről.

Ki volt édesapja, Szalai Béla, honnan származik a család?
– Édesapám 1905-ben született, hívő katolikus családban. Csíkszeredán, a katolikus főgimnáziumban tanult, amikor bérmálkozáskor megismerkedett gróf Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspökkel, aki a szertartást végezte. A főpásztor lelkiatyja lett édesapámnak. Segített, hogy édesapám az akkor Romániához tartozó Erdélyből áttelepüljön Budapestre. Egyetemi tanulmányait már itt végezte, az Eötvös József Kollégium diákjaként. Az egyetemi évek után Bécsben a Magyar Intézet ösztöndíjasa volt. Mint Hóman Bálint egykori tanítványa, bekerült a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba. Ott dolgozott egészen a háború utánig, amikor bélistázták, vagyis elbocsátották. Majláth püspök 1935-ben megromlott egészségi állapota miatt Budapestre, került, majd 1938-ban lemondott az egyházmegyei kormányzásról. Édesapám munkája mellett az ő „titkára” lett, ügyeit, levelezését intézte a püspök 1940. március 18-án bekövetkezett haláláig. A minisztériumból és Majláth püspök ismeretségi köréből nagyon sok egyházi személyt ismert meg. A háború után, amikor a minisztériumból elbocsátották, ideiglenes munkák után a kalocsai érsekségi tulajdonban lévő bajai Szesz-gyár zárgondnoka, mai nevén csődbiztosa lett. Így került kapcsolatba a kalocsai érsekséggel.

Emiatt fogták perbe az ön édesapját is?
– Nem tudjuk pontosan, de talán az egyik ok ez volt. Hivatalos ítéletet sose láttunk, de édesapám mindig azt mondta, hogy a Grősz-per hatodrendű vádlottjának, Endrédy Vendel zirci apátnak a perében ítélték el.

Aki nem élte át ezeket az éveket, mindig megdöbben egy-egy letartóztatás történetét hallva. Az ön édesapját hogyan fogták el?
– 1951-ben földmérőként járta az országot. Amikor május közepén, a rádióból meghallotta, hogy Grősz Józsefet letartóztatták – édesanyám elmondása szerint – édesapám nagyon ideges lett, elköszönt tőlünk, s elment otthonról. Hétvége közeledett. Azt mondta, hétfőtől úgyis Eger közelében kell dolgoznia, elmegy hát hétvégére barátjához, a szeminárium rektorához, Szentgyörgyi József kanonokhoz. Május 31-én este kilenckor becsöngetett az ÁVO. Édesapát keresték. Édesanyám volt velünk otthon. Öten voltunk testvérek, a legkisebb húgom három-, a legidősebb nővérem tizenhét éves volt. Mamám azt mondta, amit tudott: édesapa valószínűleg Egerbe ment, a szemináriumba. Az ávósok biztonság okából édesanyámat magukkal vitték, nekünk meg otthagytak egy ávós nőt, hogy gondunkat viselje. Édesapát megtalálták, csak annyi ideje maradt, hogy a mellékhelyiségben ujjáról lehúzza a karikagyűrűt, melyet a szemináriumból aztán megkaptunk. Édesanyát is benntartották, s úgy hallgatták ki a férjét, hogy közben folyamatosan azzal zsarolták, hogy ha hazudik, felesége látja a kárát. Pár napig így anyut is benntartották.

Közben a gyerekekre az ÁVÓ vigyázott?!
– Ma már mulatságosnak is nevezhető helyzet volt. Nagy lakásban laktunk, de csak egy fürdőszobánk volt. Mint kiderült, aki csak jött hozzánk, be még jöhetett, de ki már nem – napokig nem térhetett haza, az egyik félreeső szobában ott tartották őket.

Miután édesanyját hazaengedték, mi történt?
– Két héten belül kitelepítettek minket a Hortobágyra. Ez sem ment simán. A parancsban két felnőtt és négy gyermek szerepelt. Az egyik felnőttet, édesapámat nem találták. Anyunak viszont még „bent” megtiltották, hogy bárkinek is elmondja, hogy a férjét elvitték. Őt még a kényszerlakhelyre érkezésünk után is keresték, ahova marhavagonnal érkeztünk. A legkisebb húgomat viszont nem akarták velünk engedni. Két és fél évig semmit nem tudunk édesapámról. Utóbb tudtuk meg, hogy jogerősen hét és fél évre ítélték.

Kulákoktól elvett házakban laktunk. Ezzel ütöttek rajtuk is egyet, no meg minket is megutáltattak a helybeliekkel. A szabály szerint minden családból egy felnőttnek dolgoznia kellett. Mivel édesanyám, aki súlyos szívbeteg volt, egyedül nevelt minket, legnagyobb testvérem pedig állandó ellátásra szoruló beteg volt, a hatóság úgy döntött, hogy egy felnőttet két gyerek helyettesíthet a munkában. Így én jártam nővéremmel az óhátpusztai állami gazdaságba dolgozni. Az egyház is gondoskodott rólunk: úttalan utakon a közeli plébános rendszeresen hozott segítséget. Hol pénzt küldött valaki, hol más valami ruhát, élelmiszert. Egy kecskét is kaptunk, hogy a kicsik tejet tudjanak inni.

Sztálin halálakor némiképp lazult a rendszer, Nagy Imre megszüntette a kitelepítést…
– Na, azért annyira nem volt nagyvonalú, hogy visszaköltözhessünk Budapestre… Miután megtudtuk, hogy apu él, Vácott van börtönben, Nagymarosra költöztünk. Innen három havonként édesanyám bemehetett hozzá. Aztán édesapámat jó magaviselete miatt 1956 tavaszán szabadlábra helyezték. Életének ezt követő része „szokásosan” alakult. Volt portás, éjjeliőr, segédmunkás. Tíz évvel a halála előtt, hetvenkét évesen ment nyugdíjba. Addig kellett dolgoznia, hogy némi pénzt kapjon, mivel a minisztériumban ledolgozott éveket nem vették figyelembe.

Az ön birtokában van egy imakönyv, missale, melynek különös története van…
– Amikor édesapámat letartóztatták, egy aktatáska volt nála. Abban tartotta többek közt azt a missalét, melyet mindennap olvasott. Elkoboztak tőle mindent. Aztán Vácott, a börtönben egyszer leltárt készítettek a tulajdonáról. Mosolygott, mert úgy tudta, semmije sincs. A leltáros elővette a raktárból az aktatáskáját, mindene megvolt. A missale is. A leltáros is rab volt. Pap. Amikor meglátta a könyvet, elkérte édesapámtól, hogy a börtönben lévő többi atya használni tudja. Édesapám szabadulása után maga írta bele ebbe az általam féltve őrzött könyve, kik miséztek belőle a váci fegyházban raboskodva: Acsai József váci (zárkatárs), Bisztrai László váci, Boros István kassai, Fekete Ferenc, Gyéresi Ágoston pálos, Hir Antal lazarista, Hölvényi György Olaf, Illés Pál veszprémi, Juhász Ferenc, Kerkai Jenő SJ, Lékai Imre, Major Kálmán veszprémi, Novák István szombathelyi, Sőtér István kapucinus (zárkatárs), Vörös János OFM, Labancz Medárd OFM.

Több mint ötven év telt el azóta. Nem tudom mi lett ezekkel a hitüket a börtönben is megtartó, azt szentmiséikkel megvalló papokkal, gondolom azóta szinte mind meghaltak. Édesapám szabadulása után is tartotta a kapcsolatot közülük párral, és néhányat mi, gyerekek is megismertünk. Labancz Medárd atya temette édesanyámat 1968-ban. Pár évvel ezelőtt Sőtér István kapucinus atyát – akit édesapám az 1930-as években latinra is tanított – még meglátogattam Klagenfurtba, ahova került. Egyedül Hölvényi Gyurka bácsiról tudom – ő is 87 éves már – hogy életben van, időnként telefonon beszélgetek vele, és mindig szeretettel emlegeti édesapámat.