Nemrég mi, magyarok barátságot kötöttünk egy norvég sportemberrel, aki nem mellesleg kitűnő kézilabdázó volt, és két éve szövetségi kapitányként a magyar női kézilabda-válogatottat egészen az Európa-bajnoki bronzig vezette. Karl Erik Böhnről a siker után egy hónappal derült ki, hogy leukémiás, majd hosszú küzdelem, terápiák és majdnem gyógyulás után decemberben az orvosok közölték vele, hogy menthetetlen, hiszen a betegsége visszatért. Sokan szurkoltunk neki, és nem csak a sportrajongók. Csodáltam a küzdelmét, de az igazi megdöbbenést a legutolsó internetes bejegyzése váltotta ki belőlem.
Ezt írta: „Most, január 3-án vagyok a legboldogabb és a legharmonikusabb.” Mikor más talán már összeomlana, és magába zárkózva elutasítaná a külvilágot, ő elfogadja a betegségét. Valódi harcos sportember és igazi férfi. Ki tudja, hányan vannak körülöttünk is olyanok, akik magukba fojtva viszik betegségük, halálos ítéletük terheit. Nem beszélnek róla, csak csendben küzdenek. Nekik is szólnak Böhn szavai, amikor azt írja: „Arra tanítottak minket, hogy az életben a boldogságot és az örömöt keressük, a fájdalom, a nehézségek pedig rossz dolgok. Én nem hiszek ebben, szerintem mindkettőnek jelen kell lennie az életünkben.” Nemcsak példát ad a szenvedőknek, hanem figyelmeztet arra is, hogy ne utasítsuk el a fájdalmat, és az emberi életnek igenis része a halál!
Karl Eric Böhn számos sikert ért el sportolóként és edzőként, de úgy hiszem, emberként most jutott a legmagasabbra.
