Találkozott Furtwänglerrel, aki a még gyermek művészt fel akarta léptetni a Berlini Filharmonikusokkal; Barenboim papa azonban nem kívánta kitenni fiát gyors sikernek. Eleinte zongoraművészként hallatott magáról, majd 1967-ben a Londoni Filharmonikusok élén mutatkozott be először a karmesteri pulpituson. Azóta volt az Orchestre de Paris, a Chicagói Szimfonikus Zenekar vezetője, a berlini Opera főzeneigazgatója, dolgozott Edinburghban és Bayreuthban; jelenleg a milánói Scala irányítója. 2005-ben arab-izraeli zenekarával különleges koncertet adott Ramallahban; Salzburgban 2007 óta vendégeskednek. Barenboim elkötelezett humanista, számos békedíj kitüntetettje; szerény és rendkívüli ember. Szerepe Salzburgban összetett: az intendáns partnere a fesztivál zenei kérdéseinek megvitatásában, Anna Netrebko zongorakísérője orosz dalokból álló koncertjén, az izraeli és arab művészekből alapított West-Eastern Divan nevű zenekarral pedig feje tetejére állítja Beethoven Fideliójának eddig ismert világát… Koncerteket ad és mesterkurzust vezet. Mégis hogy bírja mindezt idővel, energiával?
– Elkötelezettnek kell lenni egy ügy iránt, amit jelen esetben muzsikának hívnak. Nagyszerű érzés, magabiztosságot ad és energiát. Akikkel együtt dolgozom, fiatalok és sokféle országból jönnek, aktivitásuk rám is visszahat. Egyetlen témánk van, az éltető zene. Zongorázni legalább úgy szeretek, mint tanítani és vezényelni. Mivel a fesztiválvezetés úgy látta, túl sok volt néhány énekes sztárolása, amit a média fel is fújt, most sallangmentes formában bizonyíthat Netrebko is hazánk dalirodalmának bemutatásával. Számomra öröm, hogy kísérhetem.
– Önnel beszélgetve elkerülhetetlen a világ egyik legtartósabb konfliktusának érintése. Nem restelli a politikailag kényelmetlen dolgok kimondását és a kompromisszum nélküli állásfoglalást a palesztin ügy mellett?
– Sosem tagadtam, hogy Argentínába kivándorolt orosz zsidó értelmiségi családból származom. Izraelbe települtünk, így fiatalemberként találkoztam a közel-keleti konfliktussal, és személyesen is érintett a holokauszt. Közelről láthattam, hogy a népek között a politikusok okozzák a problémát, akik soha nem fogják megoldani a bajokat. Csak az egyes ember tevékenykedhet megoldásukon.
– Zubin Mehtával történelmet írtak a kultúra világában: a zene közvetítésével megvalósították a toleranciát és békét a népek között. De más segítőtársa is volt ebben...
– Jó barátom, Edward Said keresztény palesztin zene- és irodalomtudós, szociológus, aki 2003-ban halt meg. Fiatalkorában Kairóban élt, majd sokat dolgozott Amerikában. Ismeretségünk első pillanatában tudtuk: mély tartalom, közös művészi projektek lesznek a barátságunk mögött. Nem kell mondanom, hogy mind palesztin, mind izraeli részről nemcsak dicséret, de sok kritika is ért bennünket.
– Éppen tíz éve alapították arab- izraeli zenekarukat.
– Amikor 1999-ben Weimar Európa kulturális fővárosa volt, meghirdettünk egy kamarazenei szemináriumot fiatal arab és izraeli zenészek számára. Óriási sikere volt, hatalmas érdeklődés, igény mutatkozott a folytatásra. Ekkor jött az együttes alapításának ötlete, hogy folyamatossá tehessük a munkát. Goethe versgyűjteményéből származik a zenekar neve: West-Eastern Divan. Tagjai Egyiptomból, Szíriából, Libanonból, Jordániából, Tunéziából, Izraelből és Andalúziából származnak. Évente egy alkalommal találkozunk tanulás és koncertekre készülés céljával. Két weimari tréning után Andalúziába helyeztük székhelyünket. Két éve Salzburgban tartottunk szemináriumot, ma pedig már fesztiválvendégek vagyunk.
– Hangsúlyozza, hogy az együttesnek a zene és nem a politika a célja.
– Munkánk alapgondolata a humanizmus. A politika csak gátolja az együttes tevékenységét. Én lennék a legboldogabb, ha a 14-25 év közötti fiatalok országaiban koncertezhetnénk. Meggyőződésünk, hogy megtanuljuk egymás gondolatait, szemléletét, logikáját megérteni és elfogadni. Közösségünkben – hadd nevezzem West-Eastern független köztársaságnak – olyanok a törvények és a szokások, amilyennel sajnos nem találkozunk a művészek országaiban; a szólásszabadság és a tolerancia nálunk természetes.
– Ön Wagnert játszott Izraelben, és két éve Ramallahban adott koncertet, ami világszenzáció lett.
– Sajnos egyedi és kivételes eseménynek bizonyult. Az izraeli Kneszet akkor persona non gratának akart kikiáltani, de nem szavazták meg. Szerencsére voltak, akik megértették célkitűzésünket. A gázai háború idején több meghirdetett koncertünket le kellett mondani arab országokban, mert a rendezvényszervező nem merte garantálni a zenekar negyven izraeli tagjának biztonságát. De egyetlen zenésznek sem jutott eszébe, hogy kilépjen e közösségből. Ha valakinek az a feladata, hogy elsőhegedűs vagy oboista nálunk, nem arra gondol, hogy odahaza a Szíriai Nemzeti Filharmóniában játszik vagy a Kairói Szimfonikusoknál, hanem teljes szívvel-tudással támogatja zenei párbeszédünket: a MUZSIKÁT – nagybetűkkel írva! Saiddal könyvet is írtunk Párhuzamok és ellentétek, gondolatok zenéről és társadalomról címmel.
– Most Fideliójuk, Beethoven szabadságot hirdető operájának híre járja be a világot. Miért egészítették ki szöveggel, rossz volt az eredeti dialógus? Leonora ugyanis énekes szerepe mellett narrátorként magyarázza az eseményeket…
– Rá akarunk mutatni, hogy az öröm csak pillanatnyi, hisz a szabadságra nincs garancia. Florestan szabadulásával nem szűnik meg az igazságtalanság és gonoszság a világban. Beethoven is erre gondolhatott 1815-ben, a napóleoni hódítás idején. Minden operaházat rábeszélnék, hogy a Said szellemében írt szöveges változatot játssza. Néhány évvel ezelőtt Chicagóban vezényeltem egy Fideliót, ehhez írta Said az összekötő szöveget. Ezt meséli Watraud Meier (Leonora) Simon O`Neill (Florestan) oldalán. Az eseményeket saját szemszögéből idézi fel, mintegy a pszichoanalitikus díványán, amikor érzéseiről szól: mi lett volna, ha másképp alakul az életük. Számára Florestan szabadulása illanó öröm. Egyébként pedig ismerjük az opera kulturális hátterét: Beethoven és Goya, Beethoven és Goethe világát, „viszonyát”. Biztos, hogy a daljátéknak induló, stilisztikailag túlságosan összetett opera e szövegekkel egységesebb lett, nem töri meg a zenét.
Barenboim energikusan, telve vitalitással, gyakran kotta nélkül vezényel. A koncepciójába illő Liszt-Wagner-Berlioz koncertprogram is bizonyítja: e zenekar és humanista alapgondolata a szívügye. Érthető módon – hiszen keveset játszanak együtt – a fiatalok teljesítménye itt-ott kívánnivalót hagy maga után, de mindenki érzi: nem ez a lényeg. Óriási közönségsiker, negyvenöt perces standing ovation zárja a hangversenyt.
