Egy asszony illata

Al Pacino éle­te ta­lán leg­na­gyobb ala­kí­tá­sát nyúj­tot­ta ben­ne, és egyet­len Os­car-dí­ját nyer­te ve­le. Több je­le­ne­te be­lém égett, és min­den al­ka­lom­mal kön­­nyes­re ne­ve­tem ma­gam raj­ta. Így is, úgy is. Már­mint ne­ve­tek is, kön­­nye­zem is, és a ket­tőt egy­szer­re is, mi­kor mit: ez a film ked­vé­re ját­szik ve­lem.
Az Egy as­­szony il­la­ta ér­zé­keny road-movie, egy ma­ga te­rem­tet­te pok­lá­ból az ön­ként vál­lalt ha­lál­ba in­du­ló, vak ka­to­na­tiszt New York-i út­já­ról szól. Egy vég­képp meg­ke­se­re­dett­nek, kí­mé­let­len­nek, go­nosz­nak lát­ta­tott em­ber­ről, aki tel­je­sen egye­dül ma­radt öreg­sé­gé­re. Jog­gal, gon­dol­juk kez­det­ben: meg­ér­dem­li a vég­ze­tét ez az em­ber­gyűlö­lő, hi­szen ő ma­ga ri­aszt el ma­ga mel­lől min­den­kit, egy sze­mer­nyi gyen­géd­ség, al­kal­maz­ko­dó­ké­pes­ség sincs ben­ne. Be­zár­kó­zott, le­zár­ta az éle­tét: él ugyan még, de már csak fi­zi­ka­i­lag.
Egy di­á­kot (Chris O’Donnell) fo­gad­nak mel­lé a ro­ko­nok, hogy az ün­ne­pek ide­jén vi­gyáz­zon rá. Nem sej­tik, hogy amint ki­lép­nek az aj­tón, „bébiszitterével” együtt azon­nal ő is ké­szü­lőd­ni kezd a nagy út­ra: New York­ba és a ha­lál­ba… Egy­va­la­mi­vel azon­ban nem szá­mol: hogy va­la­ki még őt is na­gyon sze­ret­he­ti. Hogy va­la­ki­nek rá is szük­sé­ge le­het. Hogy va­la­ki­nek át­ad­hat­ná mind­azt, amit az élet­ről tud…
E csak­nem tö­ké­le­tes film­nek van­nak szin­te a fi­zi­ka tör­vé­nye­it meg­ha­zud­to­ló moz­za­na­tai: pél­dá­ul ahogy Al Pacino nem néz – va­gyis lé­leg­zet­el­ál­lí­tó mó­don mint­ha csak­ugyan vak­ká vált vol­na a film ide­jé­re –, vagy aho­gyan tán­col és au­tót ve­zet. Zse­ni­á­lis, ami­lyen zse­ni­á­lis az­óta sem volt, és va­ló­szí­nűleg már so­ha­sem le­het.