Ez a történet ihlette meg a kismarosi ciszterci nővéreket, hogy a szerzetesi élet és a közösség kapcsolatáról elmélkedjenek. A világban mindenki kapott egy feladatot, ennek megvalósítása nagyon fontos, hiszen így juthatunk el az Üveghegyhez. Ez a feladat, ez a kincs olyan, mint életünk dallama, amelyet mindenki személyes ajándékként kapott Istentől. Nem lehet mással behelyettesíteni, helyettünk senki más nem tudja eljátszani. Ugyanakkor kinek-kinek az egyéni, személyes dala egyetlen közös zenemű része. Ha egymást kölcsönösen segítve futjuk be életutunkat, akkor eljutunk az Üveghegy kastélyához, a mennyei Jeruzsálem kapujához. Valamennyien összegyűltünk tehát a templomban, ahol a közösség minden tagja azon a hangszeren adta elő saját dalát, mely akkor azt szerinte leginkább kifejezte. Megszólalt a szitár, a hárfa a triangulum, az orgona, a furulya, a gitár, a xilofon, összesen tizenhét hangszer. Azt is megfigyelhettük, hogy önmagában minden hangszer a templomban kissé szegényesen, magányosan hatott. Miután azonban mindenki eljátszotta a maga dalát, a hangszerek fokozatosan ismét bekapcsolódtak, és a tizenhét hangszer egyetlen zenekarrá és egy szívvé alakult. Csodálatosan hangzott. Ez volt a közösség!
Mindezt J. C. Lavigne francia domonkos a teológia nyelvén így fogalmazza meg: „A szerzetesi életben kialakult testvériség a közösség iskolája, melyben elsősorban gyöngeségeinket és reményeinket, nem pedig állításainkat és erősségeinket tesszük a közösbe. Ez a testvériség a Krisztustól kapott bűnbocsánat alapján bontakozik ki és sokszorozódik meg közöttünk; a rokonszenven, netán a cinkos összetartáson túl ez a bocsánat a közös élet igazi cementje. A testvériség közösségigényes, soha nem lehet »beszerezni«. Igazában ebben a távlatban jelenik meg a szerzetesi élet.”
(A magyarországi szerzeteseket bemutató külföldi kiadvány, a Hidacskák alapján)
