Fotó: Kissimon István (galéria)
A volt intézői ház tornácán a fiatal családfő, Balázs fogadott bennünket. A tágas előtérből nyíló szobákból négy kíváncsi gyerekszempár vizsgálta, miféle vendégek érkeztek a kora tavaszi hétköznapon. Bemutatkoztunk, majd megcsodáltuk a testet-lelket melengető cserépkályhát, a gondosan összekészített gesztenye-, akác-, hárs-, repce- és virágmézeket, és belekóstoltunk a diós-baracklekváros süteménybe.
Aztán csizmát húztunk, és a házigazda kivezetett bennünket a ház mögött található közel hetven méhkaptárhoz. A méhészet – a juhtartás mellett – a Csáki gazdaság egyik fő tevékenysége. Kezdetben öt kaptárral, szerény körülmények között vágtak bele a méhészkedésbe, mára pedig már kétszázhúsz méhcsalád gyűjti itt a mézet. A családi méhészet internetes felületén Balázs így ír a legelső időkről: „2006 tavaszán feleségemmel egyetemi tanulmányaink mellett, szívünkben bizalommal és reménnyel fogtunk bele a gazdálkodásba. Fiatalon, kíváncsian, újdonsült szülőkként nem kis fejtörést okozott számunkra, hogy a nógrádi dombok közé kerülve mibe tudnánk belefogni. Olyan tevékenységet kerestünk, amit szerelemből végezhetünk, és a család létalapját is biztosítani tudja. Feleségem régi álma volt a méhészet, ezért fölvetette az ötletét.”
Érkezésünkkor a kaptárak kijáratánál szorgos méhek pihentek az első tavaszi napsütés melegében. „A közhiedelemmel ellentétben a méhek nem alszanak téli álmot, hanem úgynevezett telelőfürtbe húzódva, egymást melegítve helyezkednek el – meséli Balázs. – Az első virágzó növények megjelenése előtt válnak aktívvá a méhcsaládok, és Szent Iván napjáig folyamatosan erősödnek. Ha pedig túl kicsinek bizonyul a kaptár, akkor rajt eresztenek. A nappalok rövidülésével a fiasítás is csökken, és megkezdődik a felkészülés a télre. Azok a méhek, amelyekkel a hétköznapi ember találkozik – az úgynevezett dolgozók – mind nőstények. A méhanyára vonatkozóan azért nem tartjuk szerencsésnek a királynő megnevezést, mert az hierarchiát feltételez, ami a méhek között valójában nem létezik. Az európai ember szeret alá-fölé rendeltségben gondolkodni, de a méhek inkább csoportlényekként működnek. Ez három tényezőben nyilvánul meg. Az első, hogy egy dolgozó méhecske önmagában életképtelen. Ha nem talál családot, ahová bekéredzkedhetne, akkor néhány órán belül inaktívvá válik, nem táplálkozik, és elpusztul. A méhek „közösségi áldozatvállalását” mutatja az is, hogy a dolgozók lemondanak a szaporodásukról a méhanya javára. E kis állatok csoportlény mivoltával függ össze az is, hogy képesek az életüket áldozni a családjukért. Amikor ugyanis egy méh a fullánkját használja, rövidesen elpusztul. Mindezekből következik, hogy a méhész a méhecskére nem mint egyedre tekint, hanem egy nagyobb szervezet egyik sejtjeként szemléli. A méheknél kasztrendszer van. A dolgozók végeznek minden munkát: a kaptár tisztítását, a fiasítás (a még ki nem kelt egyedek: a peték, lárvák és bábok – a szerk.) gondozását, etetését, a nektár, a víz, a propolisz hordását és a család védelmezését. A mézet és a virágport is a dolgozók gyűjtik be, és külön raktározzák. Virágport minden virágos növény termel. Ez fehérjében gazdag, ám energiában szegény tápanyag. Ezzel szemben a nektár – amelyből a méhek mézet készítenek – energiában dús élelem. Az anya feladata a szaporodás, valamint a családot összetartó illatanyag (feromon) kibocsátása. A méhek erről az anyai feromonról ismerik meg a saját családjukat. Természetesen olykor előfordul, hogy a fiatal méhecskék eltévednek. Az idegen méhet szag alapján azonosítják a kaptár ajtajába állított őrök: megvizsgálják, hogy az érkező az ő családjukból való-e. Az eltévedt méhecskét csipegetni kezdik a rágóikkal. Ha az egyed a mézgyomrából egy kevés mézet csepegtet, akkor az őrök beengedik. A mézcsepegtetés gesztusa ugyanis azt jelzi, hogy az idegen nem akar „ártani” a családnak, lojális hozzá. Akad azonban olyan méh is – akárcsak az emberek között –, amely nem jó szándékkal keres fel egy másik kaptárt, hanem onnan akar mézet szerezni. Gyakran megesik – főleg a nyári időszakban –, hogy a tolvaj méhek kikutatják, mely családok gyengébbek náluk, honnan lehet mézet vinni a saját kaptárukba. Ezért fontos, hogy minél erősebb és hasonló képességű családok tartozzanak egy-egy állományba, mert különbségek esetén az erősebbek mindössze néhány óra alatt képesek teljesen lerabolni egy gyengébb család kaptárát.
E lenyűgöző, ám mondhatni „elnőisedett” állattársadalom leírását hallgatva felmerült bennem a kérdés: vajon milyen szerep jut a hímeknek? Balázs így folytatta mondandóját: „A méhcsaládban a hímeket »heréknek« hívjuk, ők tulajdonképpen bizonyos értelemben az anya »klónjai«. Egyetlen feladatuk, hogy továbbvigyék az életet, és génjeik továbbadásával lehetővé tegyék, hogy a méhek állandó összhangban éljenek a változó környezettel.
„Csodálatosnak tartom a teremtett világot, és bámulatba ejt a működése. Azért szeretek a méhekkel foglalkozni, mert ezáltal közelebb érzem magam a Teremtőhöz. A méhek különleges állatok. Képesek nagyon hatékonyan, csoportban, közösségben élni. Ezért a méhcsaládot régóta összehasonlítják az emberi társadalommal. Az ember is képes közösségben élni, de nem áll a szervezettségnek azon a fokán, hogy a csoportérdeket szem előtt tartva gondolkodás nélkül le tudna mondani individuális érdekeiről. Ezzel szemben a méhecskék biológiailag kódolt tulajdonsága, hogy sok mindenről lemondanak a közösség javára.
„Korunk emberi társadalmainak működési elveihez viszonyítva a méhek sokkal jobban valósítják meg a csoportos létformát, és ösztönösen tudják, hogy a társaságot nem az viszi előrébb, ha az egyedek versengenek egymással, hanem ha együttműködnek. Hátborzongatóan szépnek tartom, hogy a méhek a növényekkel is kölcsönös előnyöket jelentő kapcsolatban élnek: mondhatjuk, hogy a növények nektárja tulajdonképpen ajándék a méhek számára, amiért ők elvégzik a megporzást. Nekünk is ajándékként kell tekintenünk a méhek által készített mézre. A méhész és a méhek közös célja, hogy szeretnének minél több mézet összegyűjteni, amiért nem csak a méheknek, hanem a méhésznek is sokat kell tennie. Például olyan „szállást” kell kialakítania a méhek számára, ahol biztosított a kitelelésük, az egészségük. Irányítjuk a méhek fejlődését, és átsegítjük őket az ínséges időszakokon. Mindezt alázattal, odafigyeléssel és kitartással tesszük”– vallja a méhész.
A fiatal házaspár arról is mesélt: „Vannak, akik a vidéki életre úgy tekintenek, mint a boldogság forrására. Mi ezzel szemben úgy gondoljuk, a boldogság nem azon múlik, vidéken vagy városban él-e az ember, hanem azon, hogy képes-e rábízni magát és az élete vezetését a Jóistenre. Minden embernek és minden családnak más és más a küldetése. Ha Istenre bízzuk az életünk vezetését, akkor harmóniában élhetünk magunkkal és a környezetünkkel. Én azért szeretem a munkámat – mondja Balázs –, mert tudom, hogy Isten erre hívott. Úgy vágtunk bele a gazdálkodásba, hogy bíztunk a gondviselésben. Az első öt kaptárat a nászajándékba kapott pénzből vettük meg.” Arra a kérdésemre, hogy vajon meg lehet-e élni ebből a tevékenységből, így felelnek: „Hiszünk abban, hogy ha az Úristen meghívott valakit valamire, akkor segíti őt annak megvalósításában. Majd Balázs hozzáteszi: „Engem a tenyerén hordoz az Úr. Semmit sem tudnék véghezvinni, ha nem állna mellettem ő és Csenge. Minden szempontból társai vagyunk egymásnak.”
Balázs Csengével kapcsolatban így fogalmaz: „Már a gimnáziumi osztályunkban is központi szerepet töltött be, ahogy most itthon is: ő a családunk lüktető szíve.” Csenge és Balázs kettesben is töltenek időt. Rendszeresen alkalmat teremtenek arra, hogy „kilépjenek” a négy gyerek és a családi gazdaság ellátásának keretei közül: fürdőben, moziban, egy-egy hosszú hétvégén töltődnek fel, de többször voltak már együtt vadászni is. Elismerően hallgattam, hogy hétköznaponként este nyolc órakor lefektetik a gyerekeket, s a fennmaradó idő így kettőjüké. Míg a kicsik elcsendesednek, ők a konyhában beszélgetnek, egy időre félreteszik a kötelességeiket. „A családunk »tűzhelyét« ketten alkotjuk Csengével – mondja Balázs. – A mindennapi életünknek a gyerekek is részei, de nem jelent »külön programot« az, hogy foglalkozunk velük. Csenge gondoskodik a háztartásról, a gyerekek ellátásáról és a konyhakertről, többnyire ő veszi fel a mézrendelést, ő tölti üvegekbe a mézet, illetve a gazdasághoz tartozó adminisztrációért is ő felel.” A konyhával kapcsolatban Csenge hozzáteszi: náluk a főzés is előre gondolkodást igényel, hiszen nem olyan helyen laknak, ahol csak úgy kiugrik az ember sütőporért, ha épp elfogyott.
Amikor a jövőről kérdezem őket, Balázs a terveikről beszél. Jó, ha az embernek vannak elképzelései, vágyai, de nem válhat azok rabjává – mondja. „Sok minden, amire vágytunk, csodával határos módon vált valóra az életünkben, és nagyon sok ajándékot kaptunk a gondviseléstől. Ez arra indít bennünket, hogy továbbadjuk a kapott szeretetet, ami persze önmagunkról való lemondással, sok áldozattal jár. Ám úgy gondoljuk, hogy az ember csak ebben az áldozatvállalásban találhatja meg igazán önmagát.”
