– Nagy terhet vettem a vállamra, és tizennyolc évig hordoztam – mondta Havasi atya. – Jézus azt mondta: „Az én igám édes, az én terhem könnyű” – hát nem mindig könnyű! De azért édes teher volt… Lelkesedés és optimizmus – ez a leköszönő tartományfőnök jelszava. Sosem vesztette el lelkesedését Don Bosco és a szalézi karizma iránt, és ezzel fogalommá vált a szaléziak számára. 1990-ben egy igencsak megtizedelt szalézi közösség élén kezdte meg a munkát, akikben minden megpróbáltatás ellenére megmaradt a lendület, és volt erejük újrakezdeni.
– Sosem gondoltuk, hogy idáig eljutunk – fogalmazott Havasi József -, de büszkén mondhatom, hogy ma egy virágzó tartományt adhatok át utódomnak. Ha százszázalékos szaléziak vagyunk, ha nem félünk odaadni az egész életünket Istennek, akkor ő mindig mellettünk lesz. Ha hiszünk benne, csodákat tudunk tenni, és az ifjúság elvárja tőlünk ezeket a csodákat. A napot soknyelvű nemzetköziség jellemezte. Az ünnepre eljött Rómából a rendfőnök képviseletében Štefan Turansky, az Észak-európai Régió újonnan kinevezett tanácsosa, valamint a belga, az osztrák, a szlovák és a lengyel tartományfőnök, de a magyar szaléziak és az indiai és vietnami misszionáriusok is derekasan kivették részüket az ünneplésből.
Štefan Turansky régióvezető elmondta: azért nevezte ki a rendfőnök Van Hecke Albert belga szalézit a magyar tartomány élére, mert úgy látja, hogy jelen pillanatban ő a legalkalmasabb személy erre a posztra. Van Hecke atya tizenkét évig volt a rendet irányító egyetemes tanács tagja, azt a szalézi szellemiséget képviseli, amely egységesen érvényes az egész Európa, sőt, az egész szalézi világ számára. A rendfőnök az ő kinevezésével kívánja még jobban megerősíteni a magyar szaléziakat. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a jelenleg mintegy negyvenfős közösség egynegyede misszionárius. Az ő beilleszkedésüket segíteni, egyúttal ennek a már nem csupán egynemzetiségű és -nyelvű közösségnek a mégis egységes, új arculatát kialakítani és lendületet adni a további munkához – ez az új tartományfőnök legfontosabb feladata.
Van Hecke atya beszédében különleges hasonlatot használt: – Ne hőmérők legyünk, ne csak jelezzük az időjárást, hanem tegyünk valamit a változásért: törekedjünk rá, hogy meleget sugározzunk magunkból… – mondta. – Nincs más biztos út tartományunk számára, mint visszatérni a kezdetekhez és megtudni, hogyan vált Don Bosco „magyarrá”. Az embereket manapság nem lehet meggyőzni csupáncsak szavakkal: tettekre van szükség. Sok szent életű szalézira van szükség: jól képzett, áttetsző életű, valódi szerzetesekre, akiknek itt, Magyarországon kell Don Boscóvá válniuk.
