Diaképesség

Vastagok. Ma már nincs vetítő, amelybe beleférnének. Marad a lámpafény és a hunyorgás. S ha előkerülne is valamely nagyanyai pince mélyéről egy ósdi, földeletlen dugójú, tetőtől talpig fém alkotmány… hiába: a fotók nagy része fakó, színét vesztett, megsárgult, összetöredezett. Rakosgatok. Az első sorozat talán 1963-ból származik, az utolsó 1976 környékéről. A legfiatalabb is egyidős velem. Találtam is egy képet, amelyen mózeskosárban utazom. Fakó mózeskosárban, persze. Emlékszem, gyerekkoromban családi sóhajtozás kezdődött, valahányszor szóba került, hogy „ó, és mennyi dia van, tényleg”. És hányszor elhangzott, hogy „egyszer összeülünk, és levetítjük a diákat”. Meg hogy „azok az utazások, ó, ha azok a diák egyszer előkerülnének”. Előkerültek. Itt rakosgatom őket. Talán a sok merengő sóhajtás tett kíváncsivá. Mert – mondanom sem kell – „azok a diák” egészen mostanáig sosem kerültek elő a pince mélyéről. És a nagycsalád sosem ült le, hogy végigvetítse őket. Ahogy telt-múlt az idő, s megismerkedtünk először a polaroid, majd a digitális világgal, meg az e-mailes fotómegosztással és a webes albumokkal – a diák legendaként, egy letűnt kor távoli emlékeiként porosodtak tovább. Az utóbbi években talán már az idősebb korosztály sem hitte, hogy valaha is levetítjük „azt a rengeteg diát”.Hálátlanság az előző generációkkal szemben? Hiszen mennyi idő, mennyi pénz, mennyi munka és mennyi „meg akarom őrizni” vágy van ebben az ötven dobozban! A fotócsíkokat felszabni, az üvegeket lepucolgatni, összeilleszteni, leragasztani, feliratozni – nagyjából ötezerszer. A dobozokat felcímkézni, sorszámozni – ötvenszer. Az egészet tárolni – negyvenöt éven át. És várni a pillanatot, amikor megoszthatjuk az utódokkal; a pillanatot, amely sosem érkezett el. Mindent elkövetünk, hogy megőrizzük a jelent és megkötözzük a múltat. Hogy aztán majd egyszer, valamikor újraélhessük. Hogy mikor? Hogy ki? Hogy miért? Talán bele sem gondolunk. S bár vannak „jé, de furcsa, nézd már”, „nahát, micsoda gallér” képek a múltból, a nagy többség már semmit sem mond az utókor számára. Mosolyok, tájak, városok, pillanatok – két-három generáció elegendő, hogy a képek mellett az érdeklődés is megfakuljon. Nemcsak a fadobozokat, a kíváncsiságot is vékony porréteg vonta be.

Saját képeinket számítógépen rendszerezem. DVD-re írom, pendrive-ra mentem őket, biztonsági másolatot készítek róluk. Pedig nem kell több, mint két-három generáció… Negyven-ötven év múlva a dédunokáinknak legfeljebb egy félmosolyra lesznek jók. S talán azt fogják mondani, amit most én a diaképekre nézve. Életek, sorsok, sok-sok munkaóra: s ma már nincs velük mit tenni. Kidobni nincs szívem őket. Legalább a port letörölgettem róluk. Nincs okom neheztelni rájuk ezért. Lehet, hogy ezt hívják kegyeletnek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.