A Csendes-óceán szigetei évszázadokon át távol estek a fehér ember útjától. Az 1700-as években James Cook beszámolói tették ismertté a vidéket. A felfedezőkön és kalandorokon kívül sok keresztény hittérítő is érkezett a szigetekre, és a bennszülöttek addigi élete hamarosan felborult. A fehér ember, mint a történelemben annyiszor, hódítóként és nem barátként lépett az idegen földre. Sajnos maguk a hittérítők sem voltak mindig a béke hírnökei. A különböző felekezetek misszionáriusai nemcsak a lelkek, de a földek fölött is osztozni kívántak. Igaz, a hit első katolikus hírnökei olyan franciák voltak, akik kerülték a viszályt. A nép Picpus-misszionáriusoknak nevezte őket. A békés misszió feladata azonban csaknem meghaladta a fiatal közösség erejét. Hawaiiról el is űzték őket. Franciaországnak végül sikerült elérnie, hogy misszionáriusai a szigeteken tartózkodhassanak. A missziós hivatások gondja arra indította a Picpus-társaság vezetőségét, hogy Franciaország szomszédos országaiból toborozzanak segítőket. Felhívásuk különösen Belgiumban talált élénk visszhangra.
A flamand De Veuster család gyermekeinek szívét is megérintette a hivatás. Egy fiú és két leány választotta már a szerzetesi életet, amikor József is engedélyt kért apjától, hogy kolostorba léphessen. Ágost testvéréhez hasonlóan ő is pap akart lenni a Picpus-misszionáriusoknál. József a gyors elhatározás embere volt. Amikor egy napon apjával együtt meglátogatta testvérét a kolostorban, kérte, hadd maradhasson ő is ott. Vágya teljesült, de rögtön csalódás is érte. Nem volt már fiúcska, ezért elöljárója nem taníttatta. Csak laikus testvérnek vette fel. József a szerzetesruhával együtt a Damian nevet kapta. Titokban azt remélte, hogy pap lehet majd. Mindenben megtette kötelességét, és szabadidejét arra használta, hogy latintudását csiszolja. Ez az elöljáró fülébe jutott, és megengedte neki, hogy teológiát tanuljon. Mindössze huszonhárom éves volt, amikor másik, titkos kívánsága is teljesült: misszióba mehetett. 1863-ban mindenszentek ünnepén indulhatott neki a hosszú útnak. Nyolc nappal később szubdiakónus lett, további két hónap múlva pedig pappá szentelték.
Életerős parasztfiúként hozzászokott, hogy megfogja a munka végét, rendíthetetlen, határozott, vidám és derűs lélek volt. Összes vagyona elfért lova két nyeregtáskájában. Felfedezte a vidéket, megtanulta a bennszülöttek nyelvét, és vándormisszionáriusként állandóan úton volt. Így múlt el az első év. Damian atyát mindenki megszerette. Bőséges aratás elé nézett. De a betakarítás nem rá várt. Egyik missziós testvére ugyanis megbetegedett. Munkája meghaladta mind testi, mind lelkierejét. Damian ekkor is gyorsan döntött: helyet cserélt a beteg és elcsüggedt testvérrel.
Új helyén azonban találkoznia kellett a csapással, amely a Déli-tenger paradicsomát valóságos pokollá tette: a leprával. Mivel a betegség gyorsan terjedt, a kormányzat arra kényszerült, hogy olyan intézkedést tegyen, amely a legbiztosabban leküzdi a fertőzés veszélyét. A leprásokat elkülönítették, és Molokai sziklaszigetére szállították. Azok a papok, akiket a püspök alkalomszerűen Molokaira küldött, visszatérve hajmeresztő dolgokat beszéltek el. A tengerészek meg sem közelítették az elátkozott szigetet. Damian területéről sok beteg tartózkodott itt. Úgy érezte, hogy hívják őt, és Isten is szólítja. Ezért megkérte a püspököt, küldje őt oda szolgálni.
Már másnap hajóra szállhatott, a szigeten mintegy nyolcszáz leprás várta. Innentől kezdve semmi esélye nem volt arra, hogy visszatérhessen az egészségesek közé. Harminchárom éves volt ekkor. A betegeknek mindene akart lenni: atyjuk, testvérük, orvosuk, tanítójuk és papjuk. Sikerült a lepratelep arculatát teljesen átalakítania, az emberek magatartása is megváltozott. Vízvezetéket fektetett velük, kórházat és árvaházakat épített a számukra. A telep temploma kicsi lett, bővíteni kellett. Amikor Maigret püspök 1875-ben bérmakörútján Molokaira érkezett, csak ámulni tudott mindazon, amit Damian atya elvégzett. A nyilvánosság is tudomást szerzett minderről. Amerikából és Európából érkező adományok könnyítették meg munkálkodását.
Egy napon a hawaii kormányzat is felfigyelt rá, sőt, 1881-ben maga az uralkodónő is meglátogatta kis szigetén, és átnyújtotta ,,a leprások apostolának” az ország legnagyobb kitüntetését. Ő azonban nem sokat törődött a világi dicsőséggel. 1877-ben észlelt először a karján kis fehér foltokat; időnként eltűntek, majd ismét előbukkantak. Tudta, hogy ezek a lepra első jelei. Félelem környékezte, bár kezdettől fogva számolt azzal, hogy nem kerülheti el a betegséget. Aggodalmában Istenhez fohászkodott. 1884 decemberében megbizonyosodott arról, hogy ő is leprás lett.
A szigeten tett körútja után erős rosszullét fogta el. Forró lábfürdőben akart enyhülést találni. Anélkül, hogy odafigyelt volna rá, dagadt lábát belemártotta a forró vízbe. Csak amikor a kezét leforrázta, vette észre, hogy lába érzéketlen maradt, ami a lepra egyik legbiztosabb jele. A bizonyosság olyannyira hatott rá, hogy reszketett, mintha heves láz emésztené. Újra és újra rátört a rettegés. Jó időbe telt, amíg legyőzte magát, és testvérének meg tudta írni a hírt: „Tudod, hogy a Megváltó kiválasztott engem, amikor megengedte, hogy elérjen a lepra. Örökké hálás leszek Istennek ezért a kegyért. A betegség az életutamat gyorsabban a mennyei hazába irányítja. Ebben a reményben veszem magamra keresztemet. Kérlek, segíts imádságoddal, hogy legyen erőm kitartani és felérkezzem a Kálvária-hegy csúcsára.”
Betegsége évekig tartott. Példája azonban másokat is megérintett. Két laikus testvér és egy világi pap szegődött társául. 1888-ban megérkeztek az első irgalmas nővérek is Molokaira. Damian örült: „Nyugodtan meghalhatok. Művem jó kezekben van.” 1889. április 15-én éjjel halt meg. A leprások egy magas fa alá temették, amely alatt első éjszakáját töltötte Molokain. Sírkövén ez áll: „Áhítatos megemlékezésül a tiszteletre méltó Damian de Veuster atyának, aki a felebaráti szeretet vértanújaként halt meg.”
