Húsvét Pilinszkyvel

Ez tette valódi meditációkká az Új Emberben folyamatosan közölt nagyheti és húsvétünnepi írásait, amelyekből Hafner Zoltán gyűjtött egybe kötetnyit. (A Húsvét című kötet az adventiek folytatásaképp a Nap Kiadónál jelent meg.)
A költő gondolatait tolmácsolva folyvást szembetalálkozunk azzal az érzéssel, hogy a mi szavaink mindig elvesznek valamit az övéiből, szükségszerűen szegényesebben fogalmazunk nála. Az 1963. április 7-i számban jelentette meg Nagyhét című jegyzetét. Ennek egyik mondata pontosan jelzi azt a nézőpontkülönbséget, amely közötte és olvasója vagy ismertetője között újra meg újra fölmerül: „Milyen nehéz bármit is szólni minderről, de semmit se szólni még nehezebb.” Mert ezek a meditációk a költő meg-megújuló küzdelmének dokumentumai, ahogy igyekezett megfejteni az evangéliumi Jézus titkát és üzenetének, áldozatának az időn átívelő értelmét. Pilinszky Jézus nyomában járt, átélte szenvedéseit, megpróbáltatásait, magára hagyottságát, s hírt hozott diadalmas feltámadásáról. Egyre mélyebben értette át az evangéliumokat, s teljes biztonsággal írhatta le, hogy aki szükségében az evangéliumhoz fordul, „lehetetlen, hogy ne érzékelte volna a betűk mögött az Ige jelenlétét. Ő volt az. Mert Ő ma is köztünk van, éppúgy, sőt sokkalta inkább, mint ‘a maga idejében.”

Pilinszky írásaival egy időben ismerkedhettünk meg annak a közvélemény-kutatásnak az eredményével, amely az emberek közérzetével foglalkozott. Reménytelenség, kilátástalanság. S ha hétköznapi életünk kilátásaival szembesülünk, ez az eredmény nem pillanatnyi érzéseket mutat. S utána olvastam el a költő, Jézus utolsó két szava című jegyzetét 1964-ből. Ebben egyet értve idézte Gustave Thibon figyelmeztetését: „A keresztény ember számára az életszentség csúcsa a kétségbeesés visszautasítása. Hogy visszautasíthassuk a kétségbeesést, előbb meg kell tapasztalnunk, át kell szenvednünk (ilyen értelemben tehát: lényeges érték, gondoljunk csak Jézus szavára: Uram, Uram, miért hagytál el engem?) – de ugyanakkor az is kell, hogy a kétségbeesést túlszárnyaljuk, vak és föltétel nélküli szeretettel (s ilyen értelemben véve: a kétségbeesés nem a legfőbb érték; Jézus is így fejezte be életét: Kezedbe ajánlom lelkemet).” Egy másik idevágó, kivételesen szép meglátása is ide kívánkozik: „Elég széttárni karunkat, hogy lássuk és belássuk: keresztre születtünk. De hogy ez a kereszt »édes«, arról Jézus keresztje és egyedül az övé győzheti meg szívünket.”
Szenvedésen, kétségbeesésen, bizakodó ráhagyatkozáson át vezet bennünket a költő. Ahogy a Passióban írta:

Csak a vágóhíd melege,
muskátliszaga, puha máza,
csak a nap van. Üvegmögötti
csöndben
lemosdanak a mészároslegények,
de ami történt, valahogy mégse
tud végetérni.

Az árulók, a gőgjükben sértettek, akik keresztre feszíttették, szétszéledtek. Csend lett: „Megnevezhetetlen csend, amit alázatában még a Fiúisten se tudott megnevezni. Igen, az Atya Csendje.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.