Dámák – dicsfényben
Fotó: Memlaur Imre

 

„Nem, nem és nem, / nem, nem bánok semmit sem. / Akár jó, akár nem, / ami volt, minden mindegy nekem” – csendül fel Édith Piaf ismert száma, miután néhai előadója kikél a koporsójából. Meglehetősen bizarr képpel indul Török Tamás Dámák című, általa fantáziajátéknak nevezett műve, amelyet a kaposvári Csiky Gergely Színház produkciójaként láthat a nagyérdemű. A darab a magyar színésznőből és sanzonénekesből New York-i kalapszalon-tulajdonossá lett Karády Katalint egy szintre emeli Piaffal és Marlene Dietrichhel. Merész írói és rendezői fogás ez egyszerre, hiszen Török jegyzi és ő is állította színpadra a darabot, amely bepillantást enged az egykor ünnepelt sztárok életébe, örömeibe és nyomorúságába.
A nézőben megfogalmazódik a kérdés: hogyan lehet egyazon darabban emléket állítani e három különleges művésznek, s egyáltalán van-e helye e körben Karádynak. Bátran kijelenthetjük: igen. Török Tamás mindhárom életművet jól ismeri, s korábban – vagy másfél évtizeddel ezelőtt – a Déryné Vándorszíntársulat vezetőjeként már színre vitte Piaf és Dietrich egy ideig párhuzamosan futó pályáját, Rózsaszínű élet címmel. Az előadás hangos siker volt, így remek előtanulmány lehetett a most bemutatott Dámákhoz. A gyönyörű hangú Piafot akkor Balázs Izolda játszotta és énekelte. Ezúttal váltott szereposztásban látható Török Annával, aki társához hasonló érzékenységgel és kirobbanó dinamizmussal éli át, valóban érzi és élvezi is ezt a szerepet. A törékeny termetű, szürke kis veréb alakja, jelleme a színésznő hihetetlenül impulzív játékának köszönhetően fokról fokra bontakozik ki az előadás során. Piaf szövegében gyakran kapnak helyet zaftos kifejezések, amelyek hű jellemzői környezetének. Ő ugyanúgy koldulja a szeretetet, akár Dietrich, akit a darabban Nyári Szilvia alakít, éretten és nagy átszellemültséggel. Játékát mély alázat hatja át. A francia és a német énekesnő gyermekkora is hányattatásokkal, sebekkel teli, így nem csoda, hogy megszédülnek az élettől és a sikerektől. A taps könnyen részegít…
Már a darab ravatalt idéző kezdőjelenetében is felmerül Édith-ben egyfajta lelkiismereti kérdés a bűneivel kapcsolatban, de korán elillanó életének minden pillanatát vállalja. „Régi szerelmekért / sírni ugyan mit ér? / Mindent, mindent, ha kell, / elölről kezdek el”– énekli elszántan. A szerelem himnuszában pedig így szól a vallo­mása: „Összedőlhet fenn a magas ég, / leomolhat minden, ami ép, / egy a fontos, hogy te szeress, / minden más csak semmiség. // Veled alszom, veled ébredek, / testem láng, ha hozzám ér kezed, / lehet minden csúf a földön, / ha szeretsz, nekem már minden szép.”
A boldogság illékonyságával tisztában van Marlene Dietrich is, aki együtt koncertezett az általa kissé lenézett „barátnőjével”. Csaknem harminc évvel élte túl Piafot. A túlvilágon nincsenek különbségek, de az öröklétbe költözők jótetteit elismeri az égi rendező. A halottakat el kell engedni. Édith és Marlene olykor dévaj dialógusai is utalnak erre. Egyebek mellett az is elhangzik: csak az fél a haláltól, akinek élénk a fantáziája…
Míg Piaf mindvégig feketében áll a színpadon, addig Dietrich ezüst ragyogásban vagy fehérben, karján hatalmas liliomcsokorral tündököl. Úgy, ahogy a közönség előtt leélt életében évtizedeken át mindig.
A visszatekintés a két énekes-színész életútjára az olykor egymással viaskodó Édith és Marlene párbeszédeitől lesz töredezettségében is teljes. Az Öltönyös, Kopácsi Adrián színpadi jelenléte erősíti a helyzet- és jellemrajzokat. A puritán módon berendezett színpadon mindvégig ott áll a korabeli reflektor, hogy megvilágítsa a mozdulatokat, a mimikát, az alágördülő könnyet, a nevetést vagy a tragédiát; s Dietrich ajkát, miközben azt énekli: „Hova tűnt a sok virág, / Mi nyílott hegy-völgy réten át. / Hova tűnt a sok virág? / Elhervadt régen. / Hova tűnt a sok virág? / Lányok téptek bokrétát. / Mondjátok, mért van így, / mondjátok, mért van így?”
Szóba kerülnek hajdanvolt férfiak, akikhez csupán barátság fűzte az egyik vagy a másik énekesnőt, de megelevenednek a szerelmek, a szeretők alakjai is, köztük Hemingwayé, aki 72 százalékos abszintot ivott. A diadalmámor és a nyomor paradoxona is feltárul a darabban; elég, ha csak Dietrich frontszínházi szerepléseire utalok, amelyekkel kapcsolatban bevallja: a hideget és az éhséget meg lehet szokni, de a tetveket nem.
A terhekből bőven kijutott Marlenének és Édithnek. Ahogyan a darab második felében feltűnő Karádynak is, aki sokgyerekes családban nevelkedett, és ki tudja, miért, gyermektelen maradt. (Piaf pedig kétévesen elhunyt kicsinyét temette el.) A színpadkép most kiegészül két hófehér, kerek asztallal és tonettszékekkel. Az égi kávéházban folytatódik a beszélgetés a művésznők között, immár hármasban. Varga Zsuzsa, aki korábban nagy sikerrel alakította Muráti Lilit a róla szóló monodrámában, ezúttal Karády Katalin bőrébe bújt, a fejére tette az óriáskalapját, vállára vette ezüstróka boáját, s ezzel együtt a végzet asszonyának sorsát is.
„Úgy nézel ki, ahogy a rajongóid emlékeznek rád” – hangzik el többször a darabban, mint ahogy az is: „Csak az hal meg, akit elfelednek.”
Márpedig egy időre Karádyt is elfelejtették. A színésznőt, akit a Halálos tavasz tett híressé, s aki a fronton próbált reményt adni a katonáknak. A több oldalról is rázúduló rágalmak, a Gestapo zaklatásai, majd a szökés, a kényszerű száműzetésbe menekvés sajátos magyar művészsors. Ám nem kizárólagosan Karádyé. A jeruzsálemi Jad Vasem Intézettől humanitárius tetteiért posztumusz kapta meg A Világ Igaza kitüntetést. A darabban az is elhangzik, hogy a művésznőt 1990. február 7-én, 79 évesen bekövetkezett halála után Budapesten, a Szent István-bazilikában ravatalozták fel és a Farkasréti temetőben helyezték végső nyugalomra.
Csak koporsóban térhetett haza a szülőföldjére, pedig még életében szerette volna átlépni a magyar határt. Régóta vágyakozott sikerei színhelyére, ahol oly sokszor énekelte: „Mindig az a perc a legszebb perc, / mit meg nem ád az élet, / az a legszebb csók, / mit el nem csókolunk. / Mindig az az álom volt a szép, / mely gyorsan semmivé lett, / amit soha többé meg nem álmodunk.”
Még be sem lépett a színpadra, csak diszkrét félhomály és füstcsík jelezte az érkezését. Mindenki tudta, a Hamvadó cigarettavég következik, 1942 nagy slágere, amelyet Karády tett halhatatlanná: „Hamvadó cigarettavég, ül a hamutálcán, s csendben végigég. / Kis cigaretta, te hidd nekem el, hogy engem is csak égve dobtak el. / Voltam én boldog, lángoló, bíborpiros ajkat csókra csábító. / Most a szobámban magam vagyok én, s merengek a múltak ütemén.”
A három dámának kialakított minipódiumon világsztároknak kijáró tapsorkánnal jutalmazta a közönség ezt a három kiváló prózai-énekes alakítást, amely magasba emeli a néző tekintetét, fel a csillagokig. És ugyanezt teszi a letisztult, lényeglátó írói-rendezői koncepciói is, amely apró töredékekből rajzolja meg a három művész környezetét és korát, tehetségét és művészi életpályáját, méltó helyre emelve az élete jelentős részét száműzetésben töltő Karády Katalint is. Az ünnepelt énekesnőről alig tudta valaki, hány családi háza, villája van a fővárosban, melyekben zsidó gyerekeket bújtat a vészkorszak idején.
A színházi élményt az élő zenei kíséret tette teljessé. Jónás Zoltán ihletett hegedű- és Ujláb Gábor kiváló zongorajátéka már az előadás előtt felcsendült. Ismert melódiákkal hangolták rá a publikumot a darabra, s mire felment a Szivárvány Kultúrpalota nehéz bársonyfüggönye, lelkileg is megérkezett a néző a Dámákhoz, akiknek emléke, hangja, pályája kiragyog a csillagmilliárdból.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..