Dalma, Isten ajándéka
Fotó: Merényi Zita

 

Ahol csak megjelenik, mosolyt csal az arcokra – mindig ez volt a benyomásom, valahányszor csak összetalálkoztam a monori plébánián a most húszéves Dalmával, aki szép, őszinte és csupa szeretet világot teremt maga körül, amerre jár. Március 21., a Down-szindróma világnapja alkalmából meglátogattuk.
Anyukája, Etelka néhány szóban összefoglalja, mit jelent Dalmával élni: „Általa kiválasztottak vagyunk, és rajta keresztül kiválasztott mindenki, akivel kapcsolatba kerül. Isten igazi ajándéka van velünk. Hiába a modern orvosi szűrővizsgálatok, ma is születnek gyerekek kromoszóma-rendellenességgel. Ők hozzáadnak valamit a világhoz, nem véletlenül rendelkezik a Jóisten úgy, hogy legyenek. Példájuk azt bizonyítja, hogy a Down-szindrómás gyerekek és felnőttek tartalmas, gazdag életet élhetnek a segítségünkkel, s ezáltal mindenki több lesz, mindannyian gazdagodunk.”
Egy városban lakunk, Monoron. Dalma ott volt a hittanos- kirándulásokon, a biciklitúrán, s ha néha a kistemplomba mentem misére, láttam, amint ott ministrált. Ahol csak összefutottunk, mindenütt vidámságot árasztott és segítőkészséget váltott ki mindenkiből. Kicsit mindig földöntúlinak éreztem a körülötte kialakult derűs légkört, amelyben az ember megnyugszik, mintha csak hazaérne egy olyan világba, ahova vágyik, ahol a legjobb része lehet jelen. Múlt vasárnap pedig ott volt a közösségünk ebédjén, amelyen szegényeket látunk vendégül a plébánia közösségi házában, havonta egy vasárnapon.
Kivételesen korábban érkezett, mint szokott. Nem csak a mosogatásra jött, hanem már ebéd közben betoppant. Kiderült, hogy sokan ismerik, mert dolgozott a gondozási központban, ahol hétköznaponként többen időznek a vendégeink közül. Jó hangulatú, családias ebéd volt, Dalma érkezésével pedig igazi ünneppé lett: öleléseket, mosolyokat osztott, kapott és fakasztott másokban is. „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják Istent” – s általuk talán mi is tisztábban láthatunk, ha odafigyelünk rájuk.
Milyen sok munka lehet amögött, hogy az ember fölnevel egy sérült gyermeket! Vajon milyen lehetett Dalma csecsemőként, kisgyermekként, otthon, az iskolában, milyen nehézségekkel kellett megküzdenie a családjának? Anyu­kája, Zainkóné Németh Etelka szívesen mesél róla. Négy gyermeke születése után elárulta a férjének, hogy szeretne más gyerekeket is fölnevelni. Örökbefogadtak két gyermeket, Etelka otthon maradt, és férjével nevelőszülőkként még sok gyermekről gondoskodtak. Közülük négyen a családban maradtak, már ők is nagyok. Volt idő, amikor újszülötteknek viselték gondját, amíg örökbe nem fogadta őket egy másik házaspár.
Dalmát két hónapos korában hozták haza, ő volt a nyolcadik gyerek. A nagycsaládban a kisbabákat mindig nagy szeretet vette körül. Etelka szavaiból kiderül, hogy Dalma ugyan önálló, az életéért felelősséget vállaló felnőtté vált, mégis megmaradt körülötte az a különös szeretet, amivel az emberek egy ártatlan kisbabát vesznek körül. Kislányként is csupa derű volt, mindenki mosolygósabbá vált mellette – észrevétlenül is tanította a családot és a tágabb környezetét. Dalma szereti sorolni a neveket: a testvérekét, a testvérek gyerekeiét. Húsvétkor Németországba készül kis unokahúga elsőáldozására – csupa kaland az élete. Édesanyja meséli, hogy amikor tizenegy éves korában Dalma az akkor náluk nevelkedő kisbabával együtt bárányhimlős lett, amíg ő a reggeli munkáját intézte, addig meglepetésére a nagylány egyedül bepelenkázta, megetette, babakocsiba fektette, és elaltatta a kicsit. A testvérei gyerekeit is nagyon szereti. Elárulja, hogy hallgatnak is rá, ha figyelmezteti őket – nem szereti, ha veszekednek.
Jó hallani, hogy Etelka mindenről őszintén beszél a lányával: nem tabu előtte az a szó sem, hogy sérült; Dalma mindent tud magáról. Nagy kacagások közepette nézegetjük a fényképalbumot, s közben kiderül, hogy időnként – valószínűleg nem is ritkán – bántások érik, de ezeket igyekeznek okosan kezelni. Felfigyelek a szobájában egy véradóknak járó kitűzőre. Kiderül, hogy Dalma nem adhatott vért, pedig túlcsordul benne a segíteni akarás, nagyon vágyott rá. Külföldön a Down-szindróma nem akadálya annak, hogy valaki véradó legyen, de nálunk elutasították, ráadásul nem kedves szavakkal.
Etelka megígérte neki, hogy megkeresik a vér szerinti édesanyját. Dalma tudja, hogy ha megtalálják is, nem biztos, hogy vállalja majd a találkozást. A családjukban nevelkedett gyermekek között sok mindenre, így erre is volt már példa. De Dalma fel van készülve rá. Önálló, el tudja dönteni, mit akar, és elfogadja, hogy a vér szerinti anyukája dönthet másképp, mint ő. Ugyanakkor erős benne a vágy, hogy megismerje a szüleit, az anyukáját, akinek a hasában növekedett. Nyolcéves volt, amikor összerakta magában az információkat, és először elmondta, hogy hiányzik neki az anyukája. Etelka fontosnak tartja, hogy Dalma keresi az identitását, és tiszteletben tartja az önálló döntéseit.
Dalma speciális iskolába jár Budapestre, idén végez a 12. osztályban, háztartási ismereteket tanul. Otthon is kiveszi a részét a feladatokból, szereti a háztartással kapcsolatos teendőket. Ahogyan a sportversenyeket is: benne van a tehetséggondozó programban, alig férnek már el az érmek a dobozában. Az iskola befejezése után két évig kerámiakészítést és szövést tanul majd, aztán újabb tanulási lehetőséget keresnek. Etelka szeretne olyan munkahelyet találni neki helyben, ahol értékelik a tehetségét, az ügyességét, a kedvességét. Dalma nem tud olvasni, de a nevét le tudja írni, és megérti a hivatalos dokumentumokat is, ha felolvassák neki. Nemrég éppen ő vette észre, hogy az egyik fontos iratból kimaradt a lakcíme. És hogy ő mi szeretne lenni? Hát színésznő, hiszen nagyon szeret színházba járni. Szerepelt már egy pantomimes csoportban; gyorsan el is játssza nekünk a szerepét, nagy beleéléssel és valóban ügyesen. Művészneve is van: Esme­ral­da. Kár, hogy nincs elérhető közelségben egy olyan színjátszó csoport, amelyhez csatlakozhatna…
Nyaranta dolgozik. Volt már konyhalány az egyik monori étteremben, a sportpályán is segédkezett, és munkát vállalt az idősek gondozási központjában. Remekül elszórakoztatta a nyugdíjasokat. Az első napon, amikor Etelka ment érte, azt látta, hogy ugróiskola van felrajzolva az udvaron, és a gondozottak ott ugrálnak vidáman Dalmával együtt. Munkáiért fizetést kap, és a pénzét ügyesen beosztja. Az egyik évben tabletet vett magának, tavaly pedig közérdekű kezdeményezést tett: meghívta a Kaláka együttest adventi koncertre a monori nagytemplomba, és felajánlotta a fizetését erre a célra. Kiskora óta ismerik őt az együttes tagjai, énekelt már velük színpadon is, így szívesen jöttek, Dalma és a monori gyerekek nagy örömére. Szeretett volna felmenni a színpadra énekelni, de mostanában inkább megvárja, van-e más jelentkező: egy ötéves kislány fel is pattant, ő pedig ugyanúgy örült a kislány sikerének, mintha az övé lett volna.
Nem véletlen, hogy Dalma éppen egy templomi koncertre ajánlotta fel a pénzét, hiszen otthon van az egyházi közösségben. Kicsi kora óta jár templomba, mindig szívesen ment az anyukájával. Ahogy cseperedett, ugyanazok a dolgok érdekelték, mint a kortársait, és szeretett volna elsőáldozó lenni. A szívében pontosan tudta, miről szól az elsőáldozás.
Dalma elsőáldozása idején Csáki Tibor volt a plébános, ő így emlékezik vissza erre: „Dalma különleges szeretetet hozott a templomba, a szentmise egyik legszebb pillanatának számított a vele való találkozás. Mindig meghatódtam, amikor a béke jelét váltottuk, és megölelt. Csodálatos lelke van!” „Megtanítanak minket szeretni” – idézte, amit Jean Vanier mondott a sérült emberekről. Összekötik, ami el van szakadva az elidegenedett emberek között. Dalma belső késztetést érzett, hogy elsőáldozó legyen, ezzel együtt a készülése különleges módon történt: „A szívével fogta fel, de igazán jelen volt benne, mi pedig próbáltuk képekkel érzékeltetni vele, mit jelent például piszkosnak lenni, és megmosakodni…”
Dalma büszkén mutatja elsőáldozós, bérmálkozós fotóit, amelyeken gyönyörű ruhákban, boldogan áll a kamera előtt. Szent Erzsébetet választotta védőszentjének. Gyorsan le is veszi nekünk szobája faláról a szentet ábrázoló festményt: tetszett neki a történet, hogy kenyeret vitt a kötényében a szegényeknek, és csoda történt, a kenyér rózsává változott.
Amikor bérmálkozni szeretett volna, már Paszternák Tamás volt a plébános, aki szintén nyitottan fogadta a kérését. Úgy gondolja, a megkenés a sérült emberek számára is lehetséges az Egyházban, hiszen ők is akarhatnak mélyebb közösségre lépni Krisztussal. Elmondta, hogy amióta csak ismeri, Dalma mindig is a közösség kedves, szeretetteljes tagja volt, aki keresi Isten országát, szereti Jézust és az Egyházat. Tamás atya számára is öröm látni, ahogyan ministrál. Elmesélte, hogy egyszer a kistemplomban Dalma váratlanul odament az am­bóhoz, és úgy tett, mintha felolvasna, elmondott néhány szentírási idézetet, majd prédikálni kezdett. Látszik, mennyire szeretik őt az emberek – senki nem botránkozott meg ezen, hanem végighallgatták, amíg néhány percben elmondta, mennyire szeret bennünket Jézus. Érezhető volt, hogy a szívében ott van Krisztus igéje, mélyen és hitelesen él benne – mesélte róla a monori plébános.
Amikor a családban a nála kisebb fiúk felcseperedtek, Dalma mutatta meg nekik, hogy mi a ministráns feladata. A fiúknak nem mindig sikerül felébredniük vasárnap reggel, de Dalma időben fölkel, s most már egyedül is elmegy a misére a közeli templomba. A református kistemplomba is eljár a nyári táborokba. A lelkész minden évben elmondja, hogy el sem tudják képzelni nélküle a nyaralást; még most is, amikor már jócskán túl van a korhatáron, örömmel segít a kicsiknek.
„A szeretetet, a ragyogást jelenti számunkra, segítőkész, és összetartja az embereket” – mondja róla Etelka. És mi mindannyian nagyon hálásak vagyunk érte, mert Dalma arcán Isten mosolygott ránk, a tisztaszívűek mosolyával.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..