Témaválasztásának, újszerűségének köszönhetően jelentős és eredeti alkotás Alfonso Cuarón nemrég bemutatott – a velencei és a torontói filmfesztiválon is sikerrel szereplő – alkotása. A Gravitáció kétségkívül mérföldkő és hivatkozási alap lesz ezután. Nem pusztán azért, mert „korszerű” és aktuális; egyszerre szól a tudományos kutatások-fejlesztések hihetetlen távlatairól, a ránk bízott Földön is túlterjedő környezetszennyezésről, az ember felelősségéről, hitről, újrakezdésről… – Cuarón bravúrja, hogy mindezt egy alapvetően lassú folyású (ugyanakkor egy pillanatig sem unalmas) „monodrámába” sűrítette. Nála nyer igazán értelmet a digitális technika a csodálatos kék bolygóval, a végtelen tér érzékeltetésének, a súlytalanság élményének valóban szédítő közvetítésével.
A mexikói rendező nem akar tolakodóan, direkt módon művészkedni, nem szeretné oktatni-irányítani azt a nézőt, aki „egyszerű” akció-sci-fire számítva ül be a moziba. Összetett, szimbólumok sokaságát felvonultató képi világa, finom utalásai azonban más dimenziókba emelik a 3D-s történetet. Ahogy Tarkovszkij Solarisában, úgy Cuarónnál is beszédes minden apró részlet, utalás, tükröződés, elszólás, kétség és gondolat. Elszakadt „köldökzsinór”, magány egy fejlett civilizáció otthagyott tárgyai között; Szent Kristóf-ikon az oroszoknál, gömbölyded-elégedett Buddha a kínaiak műszerfalán… Magzatpózban pihenő-lebegő hősnő a spirituális újjászületés küszöbén. Fájdalmas emlékek a múltból, benső küzdelmek, meg-megszakadó gondolatok, az „otthon” hangjai, fordulópont… Válaszút. Bizonytalan-biztos lépések egy „új világ”, az édes anyaföld felé.
(MK)
