Az apostolok imája – mint a miénk is – a kegyelmes Isten felé száll. Talán pontosabb fordítás lenne az, hogy „irgalmas” Isten. Különösen akkor érezhetjük meg ezt, ha figyelemmel vagyunk az utána következő mellékmondatra is. De önmagában is érvényes a megállapítás, hiszen Isten mindig irgalmas az ember iránt. Mi is lenne velünk, ha nem így volna?! Egyébként pedig folytonosan esedezünk az irgalmáért. Elég csak az ekténiákra adott válaszok nagy többségére gondolni, amikor nemcsak egyszeresen, hanem háromszorosan is énekeljük, hogy „Uram, irgalmazz!”. Kereszthódoláskor pedig a világ mind a négy égtája felé százszorosan énekeljük a papi könyörgésekre. A zsoltározás előtt rendszerint tizenkétszer, az imaórák végén pedig negyvenszer mondjuk el ezt.
A csütörtöki tropárban ezek után következik a cél meghatározása: azért kérjük a szent apostolok imádságát, hogy Isten ajándékozzon bűnbocsánatot a mi lelkünknek. Gyarlóságunkra és bűnös mivoltunkra gondolva mennyire átérezhetjük, hogy csakis ajándékba kaphatjuk Istentől a bocsánatot! Minél elmélyültebb kapcsolatba kerülünk Istennel, annál jobban tudhatjuk, hogy kiérdemelni semmit sem tudunk. Hiába is követnénk a példabeszédbeli farizeus magatartását (Lk 18,10–14). S érdemes arra is odafigyelni, hogy az apostolok közvetítésével bűnbocsánatot kérünk Istentől. Ugyanis bűnös állapotunkban, a kegyelem hiányában nem vagyunk, nem lehetünk méltók hozzá. Még akkor sem, ha ő egyformán és változatlanul szeret minket. Végül azt láthatjuk, hogy énekünkben lelkünknek kérjük a bűnbocsánatot. A görög gondolkodásmódban gyakori az a szemlélet, amely az emberi személyt a lelkével azonosítja. (Különösen érvényes ez az elhunytakért szóló könyörgésekre és imádságokra.) Pedig az egész emberről van szó! Profán hasonlattal élve olyan ez, mint amikor a szerelmes ifjú azt mondja a leánynak, hogy „drága szívem”. Ekkor az egész személyt érti ezen, nem csupán a mellkasában dobogó létfontosságú szervet.
Mindenesetre érdemes bátran az apostolokhoz fordulni, hogy legyenek közbenjáróink.
