Csúcstámadás

Karabinert szerelni, oxigénhiányt kibírni, hóviharral küzdeni vagy az alaptáborban regenerálódni nem mutat látványosan a mozivásznon – tán épp ezért emlékszünk kevés igazán maradandó hegymászófilmre, melyek közül a legtöbb menet közben műfajt vált, és túlélőmoziként kezd el működni. Kormákur valós történet alapján készült, igazi sztárgárdával és lélegzetelállító látvánnyal megtámogatott alkotása sem próbálja elkerülni az irányváltást, ám dicséretes visszafogottsággal hajtja végre: szinte észre sem vesszük, mikor fordul át a gondos tervezettség csendes kétségbeesésbe. A rendezőt az 1996. májusi, balvégzetű Everest-expedíció mozgóképes feldolgozásakor kevéssé érdekelték az egyéni sorsok: színészei rutinjára bízta őket. A jóravalónak ábrázolt túravezető (Jason Clarke), az egyszerű postás (John Hawkes), a hétköznapok elől menekülő családapa (Josh Brolin) vagy a rivális csapat adrenalinfüggőjének (Jake Gyllenhaal) karaktere elsősorban megformálója nyomán kap mélységet. Az Everest ezen túl az üzletté vált hegymászóturizmus veszélyeinek sem szán különösebb figyelmet, igazi főszereplője maga a hegy. A hegy, amelyet meg kell hódítani és túl kell élni, ám ebben a kétfelvonásos drámában filmünk elsősorban az első rész – a felkészülés, az odajutás és a csúcstámadás – ábrázolásában jeleskedik. Ahogy megrendül szereplőink hite a sikerben, úgy kúszik be mind több melodráma a cselekménybe, melynek nem lehet más vége, mint premier plánban vett könnyező arcok.
Habár dramaturgiája épp ellentétes ívet jár be, a Mélyütés már nyitányában megríkatja főhősét, és később sem spórol a hatásvadászattal. A túlzottan vakmerő, padlót fogó, majd egy mindent eldöntő összecsapás során végül győzedelmeskedő sportember sztorija – hiába az ezúttal is védjegyként használt „igaz történet alapján” megjelölés – alaposan elkoptatott meséje az álomgyárnak, Antoine Fuqua rendezése pedig semmilyen újdonsággal nem szolgál. Csakúgy, mint Kormákur, okos döntéssel ő is főszereplőjére irányítja a reflektorfényt, aki ezúttal emberi lény. Jake Gyllenhaal hatalmas energiákat mozgósítva formálja meg Billy Hope bokszolót, s játékának csupán egyik eleme a fizikai átalakulás. Fuqua láthatóan vonzódik a sebzett test nyílt ábrázolásához, ám ez korántsem valamiféle szadizmusból ered: a realizmus szolgálatán túl rendezőnk így érzékelteti a hősének lelkében dúló vihart. S hogy a nézőnek legyen referenciapontja, kettős tükröztetést alkalmaz: Hope ellenfele (Miguel Gomez) a tévútra jutott alteregó, mentora (Forest Whitaker) pedig a párhuzamos sorsú apafigura. A cselekmény nyílegyenes és kiszámítható, Hope szeretteiért való küzdelme azonban lenyűgöző, még akkor is, ha a forgatókönyv alulírt figuráit ezúttal is csupán a mellékszereplőket játszó színészek mentik meg.
Különös rejtély az önként vállalt emberi szenvedés mibenléte, ám sem Kormákur, sem Fuqua nem ás mélyebbre a testi gyötrelem lelki következményeinek bemutatásánál. Megelégszenek annyival, hogy az ember apró porszem e földön, nagyszerűségének mércéje pedig, hogy felül tud-e emelkedni önmagán. A csúcstámadás lankadatlan igénye – korunk teljesítménykultuszának megfelelően – így igazolja újra és újra önmagát.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.