Fotó: Fábián Attila
Kiadták a fotóművész albumait, máig tizenkettőt, melyeknek summázatát Te Deum felirattal szemlélheti a látogató – április 10-ig. Legutóbb a Passió-albumot nyitottam ki – hétről, hétre, est-órákban, amikor lélek diszponálja az értelmet-érzelmet. Ilyenkor templom az élet.
Az Akadémia két terme a befogadó, itt történik az elcsöndesedés. „Képeim: meditációk – írja Olasz Ferenc. Hitről, csöndről, a lélek csöndjéről vallanak. Ezek a képek kérelmek és kiáltások egy Isten- nélküli világban. Újra kell építeni a templomot: a Szépség és a szeretet templomát, hogy mire Isten visszatér, akkor készen találja azt, hogy már csak a gyertyákat kelljen meggyújtani benne. A farizeusi ünnepek helyett meg kell teremtenünk az ünnepek varázsát, a Lélek ünnepeit, és meg kell teremtenünk a mindennapok szakralitását is. Zajos, túlhajszolt életünket megszólító meditációra hívó hangoknak szánom munkáimat, vigaszul a HIT és az ÉLET mulandósága ellen.”
Szépségről és szeretetről manapság másként szól a profán világ: körön kívül, nehogy a szent megérintse.
Megszólít ez a kiállítás spiritualitásával: a román kor, a gótika, a reneszánsz, a barokk, de ott szerénykedik a naiv művészet is. Hányféle arc és Krisztus-portré, elnémulásra hívó „halott-létküzdés, amely feltámadást ígér…
A művészfotók üzenete Olasz Ferenc eddigi alkotó életéről mindenek előtt a szépség. Amikor legutóbb Passió-könyvéről írtam, ezt kevésbé emeltem ki, az alázat és a szenvedés kapott hangsúlyt, és a jelképek szakrális bősége. Ezúttal a szépséghez, a jó, az igaz rendeződik aranypecséttel az ajtón, hogy a belépő lássa, aki itt kiállít, az tudja: minden fotó a látható világot és annak részleteit képviseli, értelmezésében az embert rejtett érzéseivel, ám ennél jóval többet: az élményből fakadó isteni ihletést, amely legközelebb áll a fotóművész tehetségéhez. Általa akár egyetlen faág vagy kő megszentelődik, maga az anyag, hogy formát nyerve arra a végső, boldog állapotra irányítsa a figyelmet (fölvevő géppel!), amely a Szent Pál-i teológia eszkatologikus értelmezésében titokzatos átmenet.
A fotóművész kezdeti korszakától birtokolja ezt az ihletettséget. Kegyelmi adományt, amely a legegyszerűbb pléh-Krisztusról is úgy ad fotográfiát, hogy az több realizmusnál. Határkereszt vagy útszéli áll előttünk. Egyetlen pillanatig sem utal arra, hogy lezárna utat, mezőt. A határtalanság jelzete, mely jelképiségével átlép a mulandón: kozmikus nyitódás.
„A művészet mű, mely arról szól, hogyan kerüljük ki a gőgöt” – írja a cseh költő, Holan. Ez a „kikerülés” erénye Olasz Ferencnek is, ezért kapcsolódik távlati egységbe az életmű részlete, melyeknek ezúttal eszményi tér jutott. Ennek esztétikai funkciója rendkívül fontos, a megjelenítéshez nélkülözhetetlen.
Elsősorban arcok láthatók a kiállításon, főleg Krisztus-arcok, melyekhez úgy kötődnek „profán” portrék, hogy a szenvedéstörténet isteni „keretében” az emberi érzések – mint lélekhullámok ugyanazon a sávon érintik meg a nézőt. (A hiteles egyszerűséget, mélységet, az alsópáhoki arcképek csak erősítik.) Az a tisztaság van jelen, amely az archaikus imádságok, és a népköltészet elemi sajátossága, de nem hiányzik a középkori misztériumok bensőséges hatása sem.
Nevezhetjük drámainak Olasz Ferenc életművét, amelyben a szakrális jelenetek hiteles környezetbe rendeződnek. Az idő alakító hatása szinte mindenütt tetten érhető – a századoké.
Jól illeszthető ebbe az „esztétikai miszticizmus”. Már Baudelaire korában felvetődött az „ipari világ süket költészet nélkülisége”, amikor az angoloknál John Ruskin, a festő és esztéta sürgette a középkor és a reneszánsz szeretettől átjárt kézművességéhez a visszatérést, ám ezúttal az a misztikus megközelítés a jelentősebb, amely a szépről történő gondolkodást átitatja.
A Szép szeretete a természetet átható isteni jelenlét szeretete. A természet a legegyszerűbb dolgokon át is „a dolgok mélységének paraboláit, az istenség analógiáit tárja fel.” A legnagyobb tökéletesség sem érhető el anélkül, hogy „valamilyen titokzatosság ne keverednék hozzá”. Platóni törekvés, de ha arra gondolunk, hogy ez a naivnak nevezhető alkotásokra is érthető, eljutunk a szépségeszmény korai, reneszánsz előtti fogalmához.
Így amikor a mohorai kőkeresztet csodálom Olasz Ferenc fotóján, vagy a fémtiszta lesencefalui Corpust, az alkotó elme és kéz ösztönös együtt mozdulását kereshetem. Esztétika? Amit most annak nevezünk, hajdan része volt a filozófiának, azon belül a lételméletnek. Egyszerre skolasztika ez és gótika. Utóbbiról mondhatjuk: maga az ember, aki magában hordozza az arányt és a fényt – a sötétség mellett. Vagyis a lét nem csupán „fogalmi elrendeződés”, hanem ellentét: jóé, rosszé, igazé, igaztalané; fejlődés és hanyatlás „kiáltása valamiféle rendért, egységért.” Szent Ágoston írja, hogy valamennyi ellentétből egyúttal a dolgok szépsége rajzolódik ki. „A szépség és a jóság valójában ugyanaz” – ez a véleménye a XIII. századi Ulrich von Strassburg dominikánusnak, Szent Tamás kortársának. Megkérdezhetjük: nem erre épül valamennyi későbbi kor esztétikája? (Modern zene sem kerülheti el a romantikát.)
Olasz Ferenc művészfotói előtt a szépség fogalomról szinte kötelező elmélkedni. Megjelenik abban a sajátságos, képekről sugalló szemlélődésben, amely a reneszánszot megelőző esztétikumot a mába emeli. Az átszellemült anyag azzal fejezi ki a lényeget, hogy az ábrázolás (maga a fotó) egységbe fogja a látásból következő érzéseket. Kortárs hazai festő: Benkő Viktor Krisztus-arcain a szem fejezi ki a benső tartalmat, antropológiai törődés nélkül az istenembert. Felül kell emelkedni a pusztán látható valóságon, mert jelen van a láthatatlan is. Valamiként ezzel magyarázható az ágostoni meditáció: „Mindenek szépek, mert a Te műveid, és Te elképzelhetetlenül szebb vagy azoknál.”
Mivel zömmel az emberről és az istenemberről ad képeket fotóival Olasz Ferenc, a fájdalom és a búcsúzás is szép, nem lehangoló. Érdemes pillantást vetni (aztán marasztalódni) például a zalaszentmártoni Pietà fotójára, vagy a gelencei templomi falképek közül a XIV. századi Utolsó vacsorára, hogy érzékeljük: mélység-termek nyílnak lélek-gyémántok előtt. Ezt az átlelkesítést a golgotai reménybe öltöző imádság csak erősítheti:
Töviskoronádat virágoztasd ki
Az élet mindenkor legyőzi
a halált, ha Hozzád hasonulunk.
