Keresztény önazonosságunk közlése
Fotó: Cser István

 

Tudományos igényű munkát tartok a kezemben, amely – ezzel a kifejezéssel élve – rendkívül izgalmas témát érint. A mai hívő katolikus embernek is szüksége van arra, hogy az egyház élő hagyományához kapcsolódó tudását kissé fölelevenítse. Ágoston atya, mit értsünk hagyományon ebben az összefüggésben?
– A hagyomány leggyakrabban használt szavaink közé tartozik az egyházi nyelvben, mégsem könnyű pontosan körülírni többrétű tartalmát. Yves Congar könyve éppen azért érdekfeszítő számunkra, mert széles történeti áttekintéssel, rendkívüli rendszerező erővel, de mégis egyszerű nyelven adja kezünkbe a kulcsot a hagyomány katolikus megközelítéséhez. Azt mondja, induljunk ki identitásunk fogalmából; abból a kifejezésből, amely mai, sokféle kulturális hatásnak kitett világunkban az ember önmeghatározását jelenti. Ki vagyok én? Erre mi, keresztények hitvallással válaszolunk: identitásunk a Jóistennel összekötő kapcsolatunkban gyökerezik, s amely kapcsolat egyúttal az egyház közösségébe is bevon minket.
Congar azt mondja, a hagyományt úgy kell megközelítenünk, mint hiteles keresztény identitásunk kommunikációját. Az identitás kommunikációja hitünk legbensőbb tapasztalatának közlése. Igyekszünk közölni a másik emberrel, amit keresztény életünk értelmeként őrzünk: a Jóistennel való párbeszédes kapcsolat élményét, az Eucharisztiához fűződő bensőséges viszonyunkat.

Ez az egyházhoz fűződő viszonyunkat is definiálja. Amit XXIII. János pápa úgy fogalmazott meg önmagáról szólva: hűséges legyen a tanítások egyes ősi megnyilvánulásaihoz és az egyházi fegyelem bölcs rendelkezéseihez. Ugyanakkor időnként azt halljuk magukat katolikusnak valló emberektől is: saját kapcsolatban állnak Istennel, nincs szükségük az egyház közvetítő szerepére.
– Sok esetben nyilván negatív tapasztalatok táplálják ezt a beállítottságot. Számunkra az a kérdés: meghatározhatjuk-e önmagunkat pusztán saját magunkból kiindulva? Az ember már anyanyelvét is ajándékba kapja a családjában. Ilyen módon identitásunk formálódásának legelső szakaszában is ugyanabban az életsejtben – a családban – szívjuk magunkba a választ arra a kérdésre: ki vagyok én? Érettebb korban tágabb közösségekkel kerülünk kapcsolatba, és ezekkel összefüggésben is próbáljuk meghatározni önmagunkat, megválaszolni az egyszerű kérdést: ki vagyok én a többiekkel való kapcsolatban?
Itt érkezünk el oda: amikor keresztényként válaszolunk a kérdésre, abban meg kell jelennie a többes szám első személynek: mi. Keresztény hitünk anyanyelvét az egyház közösségében tanuljuk meg. Ha közösségelvű szempont szerint gondolkodunk keresztény önazonosságunkról – és így kell gondolkodnunk –, ezzel szembemegyünk korunk individualista, magányos, önző beállítottságával. Ezt a konfrontációt azonban vállalnunk kell. Ahogy anyanyelvemet nem magam alkottam meg, ugyanúgy keresztény identitásom is beleilleszkedik abba a hagyományfolyamba, amelynek az egyház az eleven letéteményese.

Az isteni üdvrend gyermekei vagyunk, s ez az üdvrend adódik át – hagyományozódik – a történelemben élő ember számára?
– Congar számára valóban kulcsszó az üdvrend, az üdvtörténetiség fogalma és az ennek megfelelő látásmód. Ennek élményszerű alapját keresve a szentmiséhez vezet minket. Amikor a keresztény ember vasárnapról vasárnapra, esetleg napról napra találkozik a szentmisében az Ige és az Eucharisztia liturgiájával, ilyen módon kerül kapcsolatba az üdvtörténet drámájával – az egyház élő hagyományával. Amikor a Szentírás szavait halljuk a szentmisében, Isten Igéje szólal meg a liturgiában. A keresztény ember elgondolkodhat azon: mit is jelent az, hogy Isten Igéjével kapcsolatban éljük meg keresztény identitásunkat, keresztény hitünk központi élményét? Congar könyve abban siet segítségünkre, hogy elgondolkodtat: Isten Igéje a mi konkrét élethelyzetünkben – az üdvösség történetének minden korszakában – eleven módon szólít meg minket, s mi azáltal találjuk meg keresztény önazonosságunkat, hogy hittel belépünk az Istennel folytatott párbeszédbe.

Ez a belépés kikerülhetetlenül az egyházat, az egyházi közösséget jelenti, mint a hagyomány képviselőjét és folytatóját?
– Amikor a hagyományt konkretizálva a szentmise élményére mutatunk rá – Congart követve – , az Eucharisztia ünneplésére gondolunk, amely közösségi esemény. Amikor az Úr Jézus megalapította az Eucharisztiát, útjára indította az egyházat üdvtörténeti küldetésében, missziójában. Congar csodálatos szavakkal úgy fogalmaz: a hagyomány tulajdonképpen nem más, mint misszió az időn keresztül; időn átívelő misszió. A keresztény identitás közlésének, kommunikációjának, átadásának legszemléletesebb eseménye nemzedékről nemzedékre az üdvtörténet egészének távlatában éppen az Eucharisztia ünneplése. Ahol nem valami tárgyat adunk kézből kézbe, nem valamilyen ereklyét őrzünk a múltból, amely olyannyira fontos számunkra, hogy múzeumba helyezzük, mert szeretnénk érintetlenül megőrizni, hanem az Eucharisztiában Jézus Krisztus szentségi jelenlétét újítjuk meg; egyszerre kapjuk az anyaszentegyház és a Szentlélek Úristen közreműködésével; magunkhoz vesszük, tovább adjuk azoknak, akikhez missziónk szól.

Az egyház tehát nem véletlenszerű történelmi képződmény, más szervezetekhez hasonlítható társadalmi jelenség, mint egyesek gondolják, a maga csetlő-botló emberi gyarlóságaival, hanem kettős arculatával a történelmi valóságban megmutatkozó jelenléte elválaszthatatlan a Szentlélek által irányított lelki, láthatatlan egyház valóságától.
– A Sapientia Főiskolán nagy gondot fordítunk arra, hogy elsőéves hallgatóink ne csak tárgyi ismeretanyaggal találkozzanak a fundamentális teológia keretében, hanem a szentmisével kapcsolatban szerzett alapélményük továbbgondolásával szeretnénk érzékenyebbé tenni őket a misztériumra. Az Eucharisztia titkának átgondolásához nyújt segítséget könyvsorozatunk korábbi kötete, Paul McPartlan Az üdvösség szentsége című műve is. Congar tanulmánya ugyancsak Isten Igéje misztériumának átelmélkedéséhez visz közelebb minket. Congar azt mondja, a keresztény önazonosság közlésének, átadásának, kommunikációjának, tehát az áthagyományozásnak, a legteljesebb értelemben vett hagyománynak egyszerre alanya a Szentlélek Úristen történeti közreműködése, ugyanakkor a történelmi zarándokútját járó látható egyház is. Így egyszerre van jelen a misztagógiai (a hit elmélyítésére és megtapasztalására irányuló) szempont és a mi emberi tapasztalatvilágunkhoz közvetlenül hozzátartozó intézményi arcú egyház. A kettő – Congar szerint – elválaszthatatlanul összetartozik.

A hagyomány kommunikálásában – megőrzésében és átadásában – milyen nehézségek jelentkeznek az emberek közti kapcsolatban?
– A helyes, félreértésmentes kommunikáció korunkban nem egyszerű feladat. Eltérő háttérrel rendelkezhet valaki a kommunikációs esemény egyik oldalán, mint aki a másik oldalon áll – az üzenet címzettjeként –, ezért körültekintően kell ügyelni arra: ugyanúgy értse szavaimat
a másik, mint ahogyan én gondolom. Egy gondolatilag, nyelvileg homogénebb, egyöntetűbb világban – a középkori keresztény Európában – nem jelentkezett ilyen élesen az a probléma, hogy a szavak a kulturális háttérkülönbségek miatt félreérthetők. Ma erre nagyon oda kell figyelnünk! Ilyen módon közelíti meg Congar az állandóság és a változás problémáját a hagyománnyal összefüggésben. Azt mondja: hibázunk, ha a hagyományt egyszerűen valamiféle kulturális tehetetlenségi elvként fogjuk fel, merev formalizmusnak tekintjük, mellyel az előttünk járó nemzedékeket egyszerűen másolnunk kell a hiteles önazonosság elsajátítása érdekében.

Az irántuk érzett tiszteletből őrizni és továbbvinni olyan külsődleges dolgokat, amelyek nem tartoznak a hagyomány lényegéhez, hanem az adott kor formai sajátosságai?
– Ez a fajta szolgai hűség – mondja Congar – idegen a hagyomány szellemétől. A hagyomány szelleméhez sokkal inkább hozzátartozik a kreatív hűség, amely nagy gondot fordít arra, hogy az identitás közvetítésekor a másik pontosan és jól, abban az összefüggésben értse az én üzenetemet, mondanivalómat, ahogy azt szeretném átadni neki. A másik kísértés a hagyomány fogalmával összefüggésben a túlzott aktualizálási hajlam.

Amellyel ma gyakran találkozunk, olykor az egyház modernizációjának tetszetős kifejezésébe öltöztetve.
– Amikor az identitás hűséges kommunikációja a cél, ügyelnünk kell arra, hogy a másikkal közös nyelven, de úgy közvetítsünk, hogy abban minél kevésbé legyen jelen a zavaró szubjektivitás. Amikor az identitás hiteles átadásáról van szó, Congar szerint ugyan­úgy óvakodnunk kell a merev formalizmustól, mint az elmélyülésre képtelen újítási hajlamnak az elburjánzásától. Az arany középutat ajánlja, amely hozzásegít minket a hagyomány igazi szellemiségének befogadásához.

Amikor azt mondjuk: szenthagyomány, az egyház hagyománya, ez nem valami idejétmúlt, a történelmi időben egyszer lejátszódott, majd rekvizitummá vált valami, hanem a mindenkori jelenben eleven aktivitásra, intellektuális cselekvésre késztet, enélkül hitünk nem is létezhetne.
– Ugyanakkor ne feledjük, az identitás kommunikációja a hagyományozás folyamatában dokumentumokban is megjelenik. Az apostoli kor tanúságtétele egészen kivételes formában áll előttünk a Szentírás lapjain. A hagyomány első tanúsító fóruma maga a Szentírás sugalmazott szövege, úgy, ahogyan azt az egyház hűségesen őrzi. A kommunikációs folyamat egyháztörténeti léptékben persze sokkal gazdagabb, mint pusztán a Szentírás kézből kézbe adása. A Szentírásnak nemcsak a szövegét, hanem az értelmét is gondosan őriznünk kell, s ennek áthagyományozása érzékenyebb kihívást jelent.

A tanúságtételnek, a személyes elköteleződésnek milyen szerepet szán Congar?
– Amikor Congar tanúságtételről beszél, hangsúlyozza, hogy a sikeres kommunikációhoz egzisztenciális jelenlét, egzisztenciális éberség szükséges. A hit átadásában nem lehet pusztán elvont tartalmak közlésére szorítkozni. Érdemes továbbgondolni ezt az új evangelizáció szempontjából. Amikor a hit átadásának nehézségeit és zavarait látjuk magunk körül, az időn átívelő, nemzedékről nemzedékre szálló missziónak a nehézségeivel szembesülünk.
A késő modern világ emberei, keresztényei saját bőrükön érzik a hit átadásának nehéz­ségeit, a tanúságtétel küzdelmes feladatát és felelősségét. Ugyanakkor nemcsak az egyénnek kell megküzdenie a hiteles átadásért, az anyaszentegyház is szembesült ezzel a XX. század közepén, ami a II. vatikáni zsinat összehívásához vezetett.

Congar – másokkal együtt – jelentős szerepet játszott a zsinat előkészítésében, említett könyve is a zsinat idején, 1963-ban jelent meg.
– Ilyen módon kapcsolódik össze az egyéni missziónak és az egyháznak mint közösségnek a missziós feladata. Éppen a zsinat teszi leginkább elevenné számunkra, hogyan kapcsolódik össze ez a kettő; hogyan inspirálja a zsinat az egyént, s hogyan próbálják a zsinati atyák az egyéni missziókból szerzett tanulságokat összegezni. A II. vatikáni zsinat korunkban a keresztény identitás átadásának, kommunikációjának, áthagyományozásának legfontosabb eseménye. Ennek sodrában élünk ma is. Congar monográfiája egyszerre állít emléket a zsinati időszak ilyen irányú töprengéseinek, ugyan­akkor máig eleven teológiai tanúságtétel számunkra arról, hogy ami érvényes volt ötven évvel ezelőtt, az ma is fontos számunkra.