Csodák és álmok
Fotó: Posztós János, Müpa

 

2004-ben robbant be a komolyzenei életbe, és azonnal az operaéneklés csodájának tartották. Ma is sokoldalú és körülrajongott művészként jegyzik a mexikói születésű Rolando Villazón Mauleónt, aki a közelmúltban második alkalommal járt néhány órára Budapesten. Tavaly Monteverdi Orfeójának koncertszerű előadásán meggyőzte a közönséget arról, hogy a korai barokk zene közegében is jól érzi magát. Ezúttal pedig anyanyelvén megszólaltatott spanyol és latin-amerikai, jobbára népzenei ihletésű dalok világába kalauzolta el közönségét, amely ugyan nehezen melegedett bele a dalestbe, később azonban annál lelkesebben ünnepelte az énekest. Villazón szokatlanul széles műfaji változatosságot mutató repertoárt mondhat magáénak. A most felcsendülő, részben az egzotikus színezetű múltból, részben a jelenből választott dalok pianóikkal és crescendóikkal jól tükrözték a művész nyugtalan, vibráló egyéniségét. Szövegük gazdag és elgondolkodtató érzelmi világot tárt fel, képet adva a latin-amerikai népek korántsem mindig könnyed életéről és mély, sokszor mégis gyermekded gondolatairól. Napjaink favorizált tenorjainak egyike 2012 óta gyakrabban jelentkezik dalestekkel, musicalrészletekkel, és műsorán sok Mozart-mű is szerepel. Tudjuk, nemcsak azért van ez így, mert Villazón szereti az új kihívásokat, hanem azért is, mert üstökösként felívelt pályáját csaknem kettétörte egy veszélyes hangszalagműtét, amely után kénytelen kímélni a hangját. Életvitelén, tempóján azonban cseppet sem változtatott. Villazón carpe diem ember, aki, úgy tűnik, igyekszik meghálálni az életében bekövetkezett csodákat és a valóra vált álmokat. Mit gondol erről ő maga, kérdeztük a budapesti viszontlátáskor: Ezek a dalok, de leginkább Don Quijote híres dala a La Mancha lovagjából („Az álom, mit nem láttak még, és győzni, hol nem győztek még”, melyet ráadásként énekelt közönségének – R. K.), akár az életemről is szólhatnának. Lehetetlennek tűnő álmot álmodni, Európában operaénekesként befutni – a felmenőim életét nézve semmi sem utalt arra, hogy ez megadatik. Az élet valójában egy utazás, melyet teljes szívvel kell élni.
A színpompás Latin-Amerikára gondolva – ahol az emberek egyetlen zenei taktus hallatán is azonnal táncra perdülnek, mosolyognak a templomban, az utcán, az aprócska erkélyen, s ahol a természet dús, a madarak tarkák, a gyümölcsök zamatosak – a dalestre érkező ember különlegesen kellemes dallamokat, életerőt, temperamentumot és egzotikus színeket várt, mindenekelőtt a spanyol Manuel de Fallától. Ehelyett inkább szinte egyhangú tónusokkal, mélyenszántó, majd váratlanul nyitva hagyott gondolatokkal szembesült. Néhol érzékelni sem lehetett, mikor ér véget egy-egy dal. Az előadóművészi megrendelésre készült Hét spanyol népdalt De Falla eredetileg szoprán hangra és zongorára komponálta, az 1915. évi bemutató óta azonban számtalanszor dolgozták át különféle hangszerekre, illetve zenekarra. A Müpában az eredeti változat hangzott el, melyben a kanadai zongoraművésznő, Carrie-Ann Matheson is megmutathatta virtuozitását. Villazón nem véletlenszerűen választotta kísérőjét; Matheson csak olyan sztárok mellett lép fel, mint Thomas Hampson, Joyce DiDonato, Piotr Beczala vagy Luca Pisaroni. A tematikájában a mesétől a bölcsődalig ívelő zene helyenként a flamenco ritmusát idézte, míg a zongoraszó a gitár technikáját utánozta. Az alig ismert katalán zeneszerző, Federico Mompou finom és érzékeny hangokat szólaltat meg, zenéjét olyanok ihlették, mint Chopin vagy Debussy – ezért is kedvesek nekem – mondja Villazón. Fernando Obra­dors spanyol zeneszerző esetében nemcsak a zene ragadta meg Villazónt, hanem az is, hogy a szövegeket a komponista XV. századi szerelmes versekből merítette. Az argentin Schubertként emlegetett Carlos Guastavino zenéjének titka a természetes líra; könnyed és jól énekelhető. Villazón kiemelte még a Gitana (Cigánylány) szerzőjét, a kolumbiai Luis Antonio Calvót, akinek romantikus, szomorkás zenéjét „a szíve nagyon érti”.
S hogy melyek voltak Villazón életének csodái, és mik az álmai? Például az, ahogyan operaénekessé lettem. Egy szomszédom meghallotta, ahogy a fürdőszobában énekeltem, és kérésére egyszer csak az ajtóm előtt állt a neves bariton, Arturo Nieto. Az első utamat ő egyengette az operaéneklés birodalmában.
A francia és osztrák felmenőkkel is bíró tenor sikerei gyors egymásutánban jöttek. Díjak Plácido Domingo Operalia énekversenyén, zarzuela-győzelmek, Manon, Macbeth, Carmen, virtuóz Traviata-előadás Salzburgban Anna Netrebkóval, Otto Schenk által rendezett Szerelmi bájital, salzburgi Rómeó és Júlia Nino Machaidze oldalán, Wagnertől A bolygó hollandi és a Trisztán és Izolda kis karakterei, beindult gyümölcsöző kapcsolata a Deutsche Gram­mophonnal, Puccini-, Gounod-, Massenet-, Mozart-szerepeit szinte felsorolni sem lehet. Mi a titka e sokoldalúságnak? Maga a titok! –vágja rá frappánsan, szinte szójátékként a művész, minden dicsekvés és részletezés nélkül. Pedig dicsekedhetne, hogy zenei műsorokat vezet a francia rádióban, hogy otthonosan mozog nemcsak a klasszikus zene, de a jazz, a világzene, a pop- és a rockzene világában is, hogy remekül improvizálva rajzol, főként találó karikatúrákat, melyekben humora is megmutatkozik, s hogy könyveket ír, például Kunststücke címmel. Milyen gondolatok foglalkoztatják a leginkább? Hogy mi is az élet valójában? Amit elképzelünk, vagy amit megélünk? Csoda, bűvészkedés, mágia, minden egyes élet Kunststück, egy önálló műalkotás. Ő valóban ismeri a művészélet örömeit, de árnyoldalait, félelmeit is. A gyerekeket, főként a születésnaposokat is megszólítja Little miracles című könyvében; ezek vidámító, megélt történetek, melyek úgy hatnak, mint a bohócdoktorok terápiája. Karácsonyi show-kat vezet, fellépéseire meghívja partnernek a barátait, nem egy fiatal énekesnek egyengetve így a karrierjét. 2009-ben éppen a színpadon állt, amikor jelentkezett a hangszálproblémája, de érezte, a karrierje még nem ért véget. Ez is magyarázza kitartását – a példaképe Jussi Björling volt e téren. Miután gyakorlatilag újra megtanult beszélni és énekelni, tehetsége, páratlan szorgalma és kemény munkája eredményeként Nemorinóként tért vissza a színpadra Bécsben, ahol az „Una furtiva lagrima” ária után hosszú percekig tartó vastapssal ünnepelték. Öt kihagyott év után újra ott állhatott a Metropolitan színpadán is: Élvezem a sikert, és teljes mélységéig meg akarom élni minden percét! Ezt az érzést, illetve kívánságot támasztják alá zeneileg mindig korrekt, bár könnyednek tűnő, hangulatos párizsi és berlini „nyár esti” fellépései, vagy a moszkvai koncertek, amelyekhez jobbnál jobb partnereket választ maga mellé. Például Anna Netrebkót, akivel a bécsi kritikusok és a rendezők mindenképpen össze akarták boronálni, lévén, hogy két hasonló temperamentumú művészről van szó.
A „tüzes tekintetű és Mr. Bean-grimaszú” mexikói tenor nemcsak briliáns énekes, hanem ragyogó színészi képességekkel is büszkélkedhet. A budapesti koncerten is visszafogott, kedves pantomimmozdulatokkal kommunikált a közönségével. Dolgozni akarok az interpretáción. Nem éneklő tanár vagyok, inkább valami popművész, aki érzi a zenét, és tovább akarja adni. Ezért rendezni is szeret, 2011 óta foglalkozik ezzel. Volt Papageno és Belmonte, s maga is rendezett operákat. 2017-ben a Don Pasqualét vitte színre, tavaly májusban bécsi operettet rendezett Berlinben. Johann Strauss A denevér című nagyoperettjének története örök, a koncepció pedig egy időutazás. Egy pályatárs, Annette Dasch, aki már a Müpában is vendégszerepelt, így vallott Villazón rendezési módszeréről: Rendkívül intenzív, irdatlan tempóra kényszerít, nemritkán 15 órás próbákat tart teljes erőbevetéssel, magával ragadva a kollégáit. Motiválja a szereplőit, dicsér, elismer, így mindenkiből képes kihozni a legjobbat.
A nagy tempót azonban mindig mosoly és tréfálkozás kíséri. 2019-ben Baden-Badenben westernfilmként rendezte meg a Traviatát, lemezre énekelte A varázsfuvolát, saját produkcióként vitte színre a Szerelmi bájitalt. A próbák alatt időnként előkerült a ceruza és a tustoll is, s rajzain megjelent Nemorino és Adina mexikói kalapban. Fellépett a Barenboim-fesztiválon Buenos Airesben. Budapesti szereplése előtt több alkalommal állt színpadon a George Enescu zenei fesztiválon Bukarestben. Októberben Bordeaux-ba utazik, decemberben Hamburg és Düsseldorf az úti célja, januárban pedig Dessauban lép fel sok Mozarttal, majd májusban ismét Monteverdivel. Eközben latin-amerikai dalestjeit is műsoron tartja, és rendezői tervei is vannak. Kollégát, hallgatót, mindenkit szeretnék kicsit összezavarni, hogy elgondolkozzanak azon, milyen műfaj is valójában az opera. Ha rendezek, mindig megvan a magam elképzelése, de a végső megvalósítás közös – állítja Villazón. – Az arcjáték, a gesztikuláció és a testnyelv nagyon fontos számomra a színpadi párbeszédben – hangsúlyozza a sarmőr, akinek szinte minden egyes szava és a teljes személyisége magával ragadó, nemcsak a színpadon, hanem egy magánbeszélgetésben is.
Rolando Villazón egy ideje Párizsban él, ahová nemcsak ősei miatt kötődik. Érzelmileg ide tartozik a szerencsés véletlen miatt is, hogy évekkel ezelőtt itt találta meg betegségének orvoslóját. Mint mondja, a gyerekei már felnőttek, így megengedheti magának, hogy hosszabb ideig legyen távol a családjától, és szabadon ossza be az idejét. Ez évtől elvállalta a salzburgi klasszikus zenei fesztivál, a Mozart-hét művészeti vezetését. Bécs és Salzburg óriási sikereinek egyik fontos helyszíne. Az egyik nagymamája Bécsben él, így érthető, hogy Villazón németül is jól beszél. Korábban soha nem fordult elő, hogy olyan mély szerelembe essek egy zeneszerzővel, mint Mozarttal. Bukaresti előadói estjén még Mozart-leveleket is felolvasott. (Bár a komponista saját nővérével folytatott, nyomdafestéket nem igazán tűrő és Mozart csipkeszerűen finom zenéjéhez korántsem illő, szabad szájú levelezéséből aligha merített.)
Villazón nem kíméli sokoldalú tehetségét. Bár hangjának fénye sajnos nem a régi, és hangerejéből is veszített, az előadó megnyerő egyénisége mit sem változott. Ma is azt a benyomást kelti, mint korábban, hogy két végén égeti a gyertyát. Játéka, előadásmódja nemegyszer még a dalinterpretációknál is olyan túlfűtötten drámai, hogy a néző szinte aggódik, túléli-e a művész a fellépést. Vasakarat ez, állandó tanulás vagy egyszerűen csak életszükséglet, alkati igény? Az égiek műve, vagy mind együtt, amit felsorolt? C’est ça! Talán egyfajta ars poetica, amit nem lehet megfogalmazni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..