A római katolikus egyház ma már csak a napkeleti bölcsek hódolatára, Urunk megjelenésére emlékezik ezen az ünnepen, míg Krisztus Jordánban való megkeresztelkedésére a rá következő vasárnapon. Ehhez az ünnepkörhöz kapcsolódott régen – a vízkeresztet követő második vasárnapon – a kánai menyegző emléknapja, amely valójában szintén megjelenés, epifánia, hiszen ekkor mutatkozott meg először Jézus istensége. A II. vatikáni zsinat óta erre azonban már csak minden harmadik liturgikus évben emlékezünk.
Vízkereszt az egyik legrégibb, dátumhoz kötött keresztény ünnep, s csak a IV. században különült el a karácsonytól. A napkeleti bölcsek hódolatáról ekkorra azonban már számos, Máté evangéliumának leírásán túlmutató vallásos hagyomány alakult ki. A szentírási szövegből még azt sem tudjuk meg, hogy hányan voltak a bölcsek, de már az őskeresztények szerint is hárman lehettek, hiszen ennyi ajándékot említ az evangélium. Királyként – egyes ószövetségi utalások alapján – az V. századtól jelenítették meg őket.
A kezdetektől ők jelképezték a Krisztust kereső embert, így a középkor végéig sokszor három különböző életkorral ábrázolták őket. Az egyes életállapotok sajátosságait is érzékenyen megjelenítették a képzőművészeti alkotásokon: a fiatal épp csak megérkezik, ő áll a gyermektől legtávolabb, még az utat keresi. A középkorút csak egy lépés választja el Jézustól, esetleg éppen a fiatalt irányítja. Az idős pedig már ott térdel a megtestesült Krisztus előtt, célba érten. Később – az egyházatyák tanítása nyomán – a messziről jött bölcsek, a távoli országok királyai a pogányokat, sőt az egész emberiséget is jelképezték, ezért ábrázolták egyiküket fekete bőrűnek. Ez ma is az egyik legkedveltebb elképzelés a napkeleti bölcsekről, nem véletlen, hogy a legfiatalabb művészeti ág, a film is így mutatja be őket.
Leggyakrabban a bölcsek hódolatát ábrázolják, ugyanakkor főleg a középkorban a történet számos más mozzanatát is megjelenítették. Hazánkban is található egy különleges, európai viszonylatban is számon tartott emlék: a régi pécsi székesegyház altemplomának lejáratán, a domborműsorozat részeként ott láthatjuk a közös takaró alatt alvó három bölcset, amint éppen intést kapnak az angyaltól, hogy ne menjenek vissza Heródeshez. Nevet a IX-X. században adtak a napkeleti utazóknak, bár azok eredete ma sem tisztázott. A képzőművészeti alkotásokon ereklyéik Kölnbe kerülése után kezdik feltüntetni a nevüket is, előtte azok inkább csak a hagyományban éltek. Ám miután 1164-ben I. Frigyes császár Kölnnek adományozta a bölcsek relikviáit, a Rajna-parti város lett a középkor egyik legnagyobb zarándokhelye, a bölcsek tisztelete pedig egész Európában elterjedt. Ennek köszönhetjük a világ harmadik legnagyobb gótikus templomát, a kölni dómot – bár a templomot Szent Péternek és Máriának szentelték, ám a zarándokok adományai tették lehetővé az építkezést -, illetve a középkori aranyművesség egyik legszebb emlékét, a bölcsek ereklyetartóját. Ezen vízkereszt mindkét gondolatkörét megjelenítették, a királyok imádatát ábrázoló dombormű mellett ott látható Jézus megkeresztelkedése a Jordánban. Mindehhez, talán mint a végső megjelenés, epifánia, az utolsó ítélet képe társul az ereklyetartón.
A népi vallásosság és az ünnephez kötődő mágikus szokások emlékeit – a már csak néhány helyen élő népszokások mellett – az irodalom őrizte meg leginkább. XX. századi költőink, íróink is vízkereszti király- vagy csillagjárás képeit, ritmusait ültették át a szépirodalomba: gondoljunk csak József Attila Betlehemi királyok vagy Juhász Gyula Vízkeresztre című versére. Hasonló a helyzet más nemzetek irodalmával is. Shakespeare drámájáról, a Vízkereszt, vagy amit akartokról sokáig úgy hitték, csak azért lett ez a címe, mert január 2-án volt a bemutatója, s mivel még nem volt megfelelő címe a darabnak, a szerző hirtelen ezt találta ki – vagy amit a közönség akar. Az irodalomtörténészek azonban kimutatták: a dráma egy ősi angolszász néphagyomány ötletén alapszik: vízkereszt estéjén az emberek beöltöztek, s eljátszhatták, hogy a szolga úr, a férfi nő, a lány pedig fiú.
A római katolikus egyház a vízkereszt utáni vasárnapon emlékezik meg Urunk megkeresztelkedéséről, ám a két ünnep szorosan összekapcsolódik. Mi sem bizonyítja ezt jobban – ahogy a nevében is őrzi -, mint hogy a vízkereszt liturgiájában maradt a vízszentelés szertartása. A Jordánban való megkeresztelkedés művészetekben való ábrázolása is éppoly régre nyúlik vissza, mint a bölcsek imádásának megjelenítése: már a III. századból maradtak fenn alkotások. Sokkal kevésbé szőtte át azonban a kegyes hagyomány Krisztus nép előtt való megjelenésének ünnepét. A művészeti alkotások követik a Szentírás leírását, ugyanakkor gazdag ábrázolási módok alakultak ki a víz összetett jelképrendszeréből táplálkozva. A VI. századtól kezdve angyalok is jelen vannak az ábrázolásokon, illetve együtt a Nap és a Hold, amely újra a vízkereszt gondolatkörét eleveníti fel: a világ megjelent ura előtt immár az egész kozmosz hódol.
