Majd a csillagászok a Jupiter és a Szaturnusz bolygók találkozására, sőt együttállására gondoltak, már csak azért is, mert az úgynevezett Reinhardt-féle csillagtáblázat szerint (Krisztus után 1550) a két bolygónak három ilyen együttállása volt Krisztus előtt 7-ben (mellesleg 1940. augusztus 15-én, október 11-én és 1941. február 20-án is ez történt.)
Azóta a Krisztus előtti 7. évi hármas együttállás napjait, a bolygók távolsági adatait pontosították. Sőt, „1925-ben a orientalista Paul Schnabelnek sikerült megfejtenie egy majdnem kétezer éves babiloni ékírásos táblát. A táblán előre meg vannak jelölve a Kr. e. 7-re várható fontos csillagászati események. Ennek az ősi csillagnaptárnak a fő témája azonban annak az évnek a tudományos szenzációja: a Jupiter és a Szaturnusz bolygók konjunkciója a Halak csillagképében” (idézet a könyvből – a szerző). Szóval, ezt előre tudták…
A betlehemi csillaggal kapcsolatban azonban senki sem gondolt a mintegy negyvenhárom évvel később született Josephus Flavius egyik feljegyzésére egy holdfogyatkozásról, amelyet már egy óvodás is meg tud különböztetni egy feltűnő csillagtól.
Az említett súlyos könyv csillagászati alapon megmagyarázza azokat az evangéliumban található kifejezéseket is, hogy „a csillag előttük ment” vagy „megállt”.
A Jupiter természetesen az uralkodó jelképe, de azt már csak kikövetkeztetni lehet, hogy a Szaturnusz pedig a zsidó népé. Mivel a csillagjóslás volt akkoriban a csillagászat egyik mozgatórugója, ezért nem meglepő, hogy a Jupiter és a Szaturnusz háromszori együttállásából egy maghatározóan fontos zsidó király — talán a Messiás – születésére következtettek a mágusok.
Most már csak az a kérdés, hogy miért került be ez a történet a Szentírásba. Szörényi Andor (†1969) ószövetségi szentírásprofesszor szerint azért, mert az evangélista szemléltetni akarta, hogy a korabeli pogányok között is voltak jeles emberek, akik várták a Messiást – persze a saját elképzelésük szerint. Ez igen valószínű, tekintettel a korabeli nagyszámú zsidó szórványra.
