Csendjeinkről Szent Benedek ünnepén
Fotó: Merényi Zita

 

Noha 8 után vagyunk már, amikor Pannonhalmára érkezünk, a hangulat még ébredezős, hajnalias: az udvar néptelen, minden csendes, és még negyedórával később is az az egyetlen zaj, hogy egy fiú kukát húz az udvar kövezetén. Akadályhoz érkezve könnyen megemeli, vagyis vihetné is, mégis visszatér a dübörögtetéshez, mintha azt akarná jelezni, hogy most már aztán tényleg mindenki keljen fel.
A díszterem is üres, amikor bemegyünk; először kissé el is bizonytalanodunk, hogy valóban ez lesz-e a nuncius előadásának helyszíne. De aztán villámgyorsan megtelik a gimisekkel még a karzat is. Egykettőre az az érzésünk támad, hogy családi ünnepség résztvevői leszünk, mivel rajtunk kívül nincs jelen más, aki nem ide tartozna.
Juhász-Laczik Albin igazgató üdvözli a fiúkat, és néhány szóban bemutatja a pápa küldöttét, majd azonnal kérdéseket vár. Az első az, hogyan lett Michael atya nuncius. Nem végezte el a pápai diplomataképzőt, tíz éven át tagja volt viszont a menekültek lelkigondozásával foglalkozó vatikáni bizottságnak, amely az egyházmegyéket támogatta az érkezők befogadásában, integrációjának elősegítésében, meséli. Azt hitte, hogy megbízásának lejártával, 2005-ben visszatérhet rendjéhez, a verbitákhoz, de XVI. Benedek Afrikába küldte, Benin és Togo apostoli nunciusává nevezte ki. Hét és fél évet töltött ott, utána öt és fél évre Ugandába került, majd Magyarországra helyezték át.
Mit üzent számára Isten a menekültekkel, a menekültkérdéssel, érdeklődik egy újabb diák. Ez politikailag és hitünk szempontjából is megkerülhetetlen kérdés, válaszolja Michael atya. Az egyházi tanítás szerint az ember Isten képét hordozó lény, és ez a tulajdonsága nem vész el attól, hogy országhatárokat lép át. Jézus szavai szerint az utolsó ítéletkor azokat állítják a jobb oldalra, akik az idegent befogadták. Egyértelmű tehát, hogy ezt kell tenni, legföljebb az egyetlen helyes döntés eszköztáráról lehet vitatkozni. 2005-ben ő azt hitte, hogy nemsokára olyan világban élhetünk majd, amelyben már nem lesznek menekültek, de aztán minden nagyon másképpen alakult. Ebben a kérdésben Isten igéjére hallgatva mindenkinek személyesen ki kell mondania a maga igenjét, meg kell látnia Isten képmását a másik emberben. Az országok mérték nélkül nem fogadhatnak be minden érkezőt, de amit csak tudnak, meg kell tenniük értük. Ő maga is „migránscsalád” leszármazottja, Magyarországon élő nagymamája ugyanis a dualizmus idején vándorolt ki az USA-ba. A kérdéskörről heves viták szoktak kialakulni. Ő azt javasolja, hogy mielőtt valaki véleményt mondana, tanulmányozza és elmélkedje át Máté evangéliumának 5. és 25. fejezetét. Isten azt várja tőlünk, hogy igyekezzünk mindig többet és többet adni, egyénileg és közösségként egyaránt. Ez a válasz nem politikai jellegű, de ő a politikusoknak sem tud mást mondani, feleli a nuncius.
Miért éppen Magyarországra helyezték? Volt-e köze ennek ahhoz, hogy a magyar kormány elutasítóan viszonyult a menekültek befogadásának kérdéséhez? Ezt ő is gyakran megkérdezi magától. Azok ugyanis, akik az idehelyezéséről döntöttek, nem tudták, hogy magyar származású. Ő a gondviselésnek tulajdonítja, ami történt, de azért amikor két-három hét múlva Rómába megy, rá fog kérdezni erre, mondja.
Egy újabb kérdés a papi nőtlenségre vonatkozik. Várható-e ez ügyben változás? A nuncius a kétféle, keleti és nyugati hagyományról beszél válaszában, és méltatja a görögkatolikus gyakorlatot, amelyben a pap családfő is, és így az egész család a misszió része. Úgy gondolja, hogy ez a párhuzamosság továbbra is jelen lesz az egyházi gyakorlatban. A növekvő paphiány miatt ugyanakkor a nős férfiak pappá szentelésének lehetőségét is át kell gondolni, főként a távoli, például az amazóniai közösségekkel kapcsolatban. Ferenc pápa erről is beszélt a közelmúltban, hangsúlyozva, hogy a teológusoknak alaposan meg kell vizsgálniuk ezt a kérdést. Később püspöki szinódust is akarnak e témának szentelni. Imádkozzunk azokért, akik döntési helyzetben vannak, és kérjük, hogy a Lélek világosítsa meg őket.
Az utolsó kérdés az, hogy mit csinál egy nuncius. A püspöki kart képviseli Rómában, és a pápát képviseli az adott ország kormánya számára, válaszolja Michael atya.

*

A bazilika megtelik, az apát köszönti a Szent Benedek égi születésnapjának ünnepén megjelent vendégeket. Az olvasmányban az Úr felszólítja Ábrahámot, hogy hagyja el a földjét, a szentleckében Pál arra kéri a filippieket, hogy arra figyeljenek, ami kiváló és dicséretes, az evangéliumban Jézus a tanítványaiért imádkozik, akiket az Atya úgy szeret, mint őt. Legyenek egyek, hogy ennek nyomán elhiggye a világ: az Atya küldte Jézust, kéri.
Prédikációjában a nuncius Benedek rendalapításáról és az ebből fakadó áldásokról beszél. A bencés családról és a házasságról, amely szép élethivatás, jel és eszköz egyszerre. A szerzetességhez és a házassághoz egyaránt hűség kell. Nemcsak a szerzetes engedelmes az elöljáróinak, hanem a házastársak is egymásnak. Kölcsönös tiszteletre, elfogadásra, egymásnak való alárendelődésre, egymás meg­hallgatására, közös döntésekre, a hegyi beszéd „aprópénzre váltására” van szükség a mindennapokban. No és persze arra, hogy a Jézussal való egységünkből fakadó örömet másokkal is megosszuk.

*

A következő óra a csend jegyében telik, mivel a Csend 2019 című kiállítás megnyitójára először a főkönyvtárba, aztán a szomszédos terembe megyünk át. A főapát a világ csendínségéről, nyugalomhiányáról beszél. Túl sok a közlés és túl kevés a figyelem, üzenet és zaj összemosódik, bizonytalanná válnak az értéktelen és az értékes határai, mondja. A növekedés garanciája a csend, amely hozzásegít, hogy mélyebbre hatolhassunk önmagunkban. A csend sokféle lehet, és sok mindent jelenthet. Lehet a természet hangos csendje, az alkotásé, a szereteté, a figyelemé, a döbbeneté és a halálé is. Elfogadása személyiségünk integritásának mércéje.
Dejcsics Konrád kulturális igazgató azt mondja, kezdetben azt hitte, hogy a kiállítás a csendről mint elhallgatásról fog szólni. Olyasmiknek az elhallgatásáról, amikről beszélni kellene. De aztán nem így történt. A tárlat a közösségről, a közösségvállalásról megfogalmazott üzenetei miatt vált fontossá számára. A felismerés miatt, hogy legfőképpen a közösségre kell figyelnünk.
Tompa Andrea író mesével készült erre az alkalomra: az emberről, aki lemondott a csendről, hogy visszataláljon hozzá. Hőse egy olyan királyságban él, ahol minden csendben zajlik; akkor is csend van, amikor ordítani kellene. De aztán óriási vihar érkezik, majd beáll a vihar utáni csend, amelyben minden jobban hallhatóvá válik, mint addig. És minden elhangzik, amit fontos elmondani, meghallani.
Erőss Nikolett kurátor visszatekint korábbi elképzelésére, amelynek értelmében a társadalmi elhallgatások szóvá tételéről, a csend megtörésének szükségességéről szólt volna a kiállítás. Ma már hálás, hogy nem így alakult. A kiindulópont Pannonhalma különböző csendértelmezéseinek vizsgálata lett, és a saját csend személyes történetei felé fordult a figyelem. De a műalkotásoknak költői és társadalmi olvasatai is lehetnek.
Átmegyünk a kiállítótérbe, ahol különleges, egyszeri és megismételhetetlen alkalom résztvevői leszünk: a kiállító művészek vezetik a tárlatot, mutatják be munkáikat. Trapp Dominika alkotásainak központi gondolata a pannonhalmi csend megerősítését is segítő biomassza-erőmű és a szolgálatban „elégő” apátsági munkatársak párhuzamba állítása. Schuller Judit Flóra egy családi történetből indult ki: nagybátyja a Don-kanyarnál, zsidó munkaszolgálatosként halt meg, emlékére egy néma, nyelv nélküli harang áll a kiállításon. Judit másik alkotása egy videó: ez egy játékot örökített meg, amelynek pannonhalmi gimnazisták voltak a résztvevői. A kísérlet a kirekesztődésről és a kirekesztettségről szólt: mindenkinek valamilyen jelet ragasztottak a homlokára, amelyek alapján a játékosok csoportokba rendeződhettek. De bizonyos jelek csak egy-egy résztvevő homlokára kerültek, így ők semmilyen csoporthoz nem tartozhattak. Dejcsics Konrád hozzáteszi: Judit alkotásában nem a végeredmény volt a fontos, hanem a közösen megtett út. A közösség bevonásának volt nagy jelentősége.
Ugyanez a helyzet Pálinkás Bence György videóival is. Ő a diákok véleményét kérdezte a csendről, annak jelenlétéről az iskolai életben. Alkotóként úgy gondolja, a folyamat demokratikus volta a legfontosabb, például az, hogy a kollektív alkotás során lehetőség nyílt a demokratikus vitamódok megtanulására.
Ember Sári alkotásainak leghangsúlyosabbja egy pannonhalmi naplemente, amely talán napfelkelte, mondja. Nagymamájának gyengüléséről, az élettől való hosszú búcsúzásáról akart beszélni, gondozóit, ápolóit is bevonva, hogy kifejezze a háláját. Kristóf Krisztián szemlélődésre hív alkotásaival, például azzal a látomásával, amely szerint az egész élete egy csuklós buszon zajlik. Másik munkájával pedig fordított Newton-kísérlet elvégzésére szólít fel, arra, hogy zsinegek segítségével almákat húzzunk fel egy fára.
A rengeteg élménytől kissé szédülten átmegyünk az apátsági shopba, és ribizlilekvárt meg levendulás kézkrémet veszünk. Én még egy igekártyát is. A kép egy jávorszarvast ábrázol a tengerparton, a szöveg pedig ez a zsoltárrészlet: „Mint szarvas vágyakozik a forrás vizére, úgy vágyakozik hozzád a lelkem, Istenem.” A többi néma csend.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..