Ha megfújom, a madár legfeljebb egy kerregő hanggal válaszol, ahogy mi, madarászok mondjuk, morog, de énekelni már nincs kedve. A költési időnek vége, a fiatalokat szárnyra engedték, kezdődik a tollváltás, a vedlés, és rövidesen már készülődniük kell az Afrikába vezető hosszú vándorútra. A fülemüle persze nincs egyedül, elhallgatott a karvalyposzáta, az énekes nádiposzáta és több más madár is. Szerencsére azért vannak fajok, amelyek számára, vagy mert későn kezdték a költést, vagy mert többször nevelnek fiókákat, az énekszezon még júliusban is tart. A néha tikkasztóan meleg napokon is hallom például a sárgarigó „huncut a bíró” flótáját, és különösen a reggeli órákban meg-megszólalnak a barátkák is. Igaz, énekükből már hiányzik az a szerelmes tavaszi tűz, ami oly széppé varázsolja ennek a szürke tollruhás, fekete sapkás madárnak az énekét. A városi utcákat járva néha megüti a fülem a házi rozsdafarkú valahonnan a tetők szellős magasságából érkező, kicsit reszelős, de számomra mégis kedves csicsergése. A párok kétszer, néha háromszor nevelnek fiókákat, számukra a július még a költési időszakot jelenti, amikor a hímeknek énekükkel kell védeniük a foglalt territóriumot.
Ez elmondható a fekete rigókról is. A városban élők évente többször is költenek, és a hímek július első felében még mindenütt énekelnek. Nemrég a Farkasréti temetőben, viszonylag kis területen nyolc hangosan daloló hímet számoltam, csodálatos koncertjük talán még az ott pihenők lelkét is megérintette. Finoman permetezett az eső, nem fújt a szél, és ezt az időt különösen kedvelik a narancssárga csőrű fekete madarak. Egyikük fenyőfa csúcsán ült. amikor megálltam alatta, éppen csak lepillantott, majd nyugodtan tovább flótázott. Már odébb jártam, amikor hirtelen mégis elhallgatott. Visszanézve dolmányos varjút láttam, amint éppen egy alacsony ágra szállt. Őt figyelte aggódó tekintettel a fenyő csúcsán ülő madár. A varjú ártatlan arccal nézegetett, aztán hirtelen egy repkénnyel sűrűn befutott bokorhoz röppent. A rigó abban a pillanatban hangos vészkiáltással támadni kezdte. Nagy lendülettel többször is hozzávágott, szinte a fejét súrolta, és közben folyamatosan szidalmazta. A varjú állta egy darabig, de amikor a barna ruhás tojó is csatlakozott párjához, és én is közelebb mentem, egy lemondó károgással elrepült. A repkény sűrűjében épült fészekben a tojások vagy apró fiókák egyelőre megmenekültek.
A bodza már rég elhányta fehér szirmait, helyükön apró zöld bogyók ülnek. Ha rájuk nézek, mindig előreszaladok az időben, eszembe jutnak az augusztusi, szeptemberi hajnalok, amikor ezek a bogyók már fényes-feketén csillogva kínálják magukat az éhes madaraknak. Amikor a nyár végén egy bodzával sűrűn benőtt árok partján járok, újra hallom a barátkákat és fülemüléket. Ezek a hangok persze még csak nem is emlékeztetnek a csattogó tavaszi kórusra, a fiatal hímek hangolnak, halkan csicseregnek, de néha egy-egy rövid strófa erejéig még az öregebb madarak is megszólalnak. Szeretem ezeket a harmattól csillogó, kicsit már párás reggeleket, amelyek, ha a naptárra pillantok, már nincsenek is olyan messze. Szinte hallom a pirregő tücskök andalító muzsikáját, a magasból a vonuló gyurgyalagok „prüprü” hangjait, seregélycsapat lepi el a fekete tányérokkal teli bokrokat, ahová az édeskés bogyók kedvéért még az aranytollú madár, a sárgarigó is ellátogat. A csalánnal, fekete ürömmel kísért bokrok mélyén pedig halkan, csak úgy önmaguknak hangicsálnak a hosszú vándorútra készülődő madarak.
