– Színészi életében eddig az Örkény István Színháznál – és elődjénél, a Madách Kamaránál – töltötte a leghosszabb időt, korábban azonban sokfelé dolgozott. Mit keresett addig, és mit talált meg végül ennél a társulatnál?
– Összeszámoltam: 1995-től 2001-ig tizenhárom színháznál fordultam meg. Nem jókedvemben vándoroltam annyit, hiszen csapatjátékos vagyok; a sportolói múltam is ezt mutatja: fociztam és kézilabdáztam. Azért játszottam színpadon annyifelé, mert olyan társulatot kerestem, amelynél igazán megtalálhatom a helyemet. Amikor Mácsai Pál 2001-ben a szerveződőben levő Örkénybe hívott, gondolkodás nélkül igent mondtam. Tudtam, hogy Bíró Kriszta, Kerekes Éva, Gálffi László – akiket ismertem-kedveltem, nagyra becsültem – lesznek a játszótársaim, vagyis minden arra utalt, hogy remek társulat fog összeállni. Egy olyan színház, amely igyekszik méltó lenni az Örkényt jellemző, mélyen elemző gondolkodáshoz és társadalomábrázoláshoz. Kicsi, de erős, jól összedolgozó csapat vált belőlünk az évek során.
– Ez baráti kapcsolatokat is jelent?
– Úgy tapasztaltam, hogy a szakmai és az emberi minőség szorosan összefügg. Egy próbafolyamat alatt minden álarc lefoszlik a színészről, és mindenkiről kiderül, milyen ember – ezt lehetetlen eltitkolni. Az Örkényben nyílt, egyenes emberek dolgoznak, de a kapcsolatainkat visszafogottság jellemzi. Nem járunk össze napi szinten, de tudom, hogy ha bajba kerülnék, bárkihez bizalommal fordulhatnék a társulatból.
– Mely alakításaiért kellett a legkeményebben megküzdenie, és mikor érezte úgy, hogy „ölébe hullott” a siker? Mi a helyzet például a Finitóval, amelynek médiaszemélyiségéért két díjat is kapott? Milyen feltételeknek kell teljesülniük, hogy a legtöbbet legyen képes kihozni magából?
– Érdekes: a Finitóval kapcsolatban semmivel sem kellett megküzdenem. Mácsai Pali tudta, hogyan akarja megcsinálni, és az én elképzelésem is nagyon hasonló volt erről a figuráról. Hogy a szakma is díjazni fogja az előadást és az alakításomat, azt nem sejtettem, de hogy közönségsiker lesz, az borítékolható volt. Az Örkény színház minden évadban tető alá hoz egy-két olyan produkciót, amellyel elsősorban szórakoztatni akar, de persze ízlésesen, gondolatgazdagon. A showman Pál megformálásához igencsak volt miből dolgoznom, mert tévénézős ember vagyok: sűrűn szörfölgetek éjszakánként, és a kereskedelmi csatornáink legminősíthetetlenebb show-inak ismétlése akkoriban éjjel ment.
Nehéz megítélnem, mikor mitől függ, hogyan tudok teljesíteni. A legnehezebb melóim mindig a Zsótér Sándor által rendezett darabokban adódtak, pedig kedveljük egymást és értünk egymás nyelvén. Az Arturo Ui feltartóztatható felemelkedésében négy kis szerepem volt, de rettentő macerás jeleneteket kellett megoldanom, amikkel vért izzadtam. Amikor meg Ascher Tamás rendezett a Bohéméletben, csak az utolsó próbahéten sikerült összeszednem magam, és feljönnöm ötről hetven százalékra. Addig, bárhogyan erőlködtem is, nem tudtam ráérezni, hogy mit akar, ő pedig hol segített, hol meg mintha már-már feladta volna, hogy boldogulhat velem. Rémesen nyomasztó tud lenni az ilyesmi, és álmatlan éjszakákkal jár. Csak ülsz otthon, elemzed a szerepet, próbálsz rásegíteni egy kis borral, de csak még rosszabb lesz, aztán másnap, miután kijózanodtál, kezded újra. A János király próbáin ehhez képest szinte semmilyen nehézségem nem volt: Bagossy Laci elmondta, mi az elképzelése, mire én: „Aha, értem mit akarsz” – és már csináltam is.
– A Finitóban nyújtott alakításért a legjobb mellékszereplőnek járó díjakat kapott. Hallottam, hogy a színészek néha nem veszik jó néven, amikor egy kolléga „túljátssza”, túlzottan előtérbe tolja magát egy mellékszerepben. Csakugyan elképzelhető ilyesmi? A rendezői kontroll nem zárja ki ezt a lehetőséget?
– Minden színész meg akarja mutatni az oroszlánkörmeit, akármilyen kis szerepet kap is. Az már a rendezőtől függ, hogy mennyire engedi. Megesett, hogy valaki, noha kis szerepe volt, mindenki mást le akart játszani a színpadról, ezért döntött-borított, mint a Tóték kocája – a rendező pedig hagyta, és végül még az előadás is rendben volt. De azért a többség figyel a játszótársakra, sőt nagyon igényli is a visszajelzéseiket, és ez megmenti attól, hogy elszabadult hajóágyú váljon belőle. Én is nagyon adok a kollégák véleményére.
– Az Örkényt intellektuális színháznak szokták mondani, és jól érzékelhetően ön is intellektuális alkatú színész, miközben táncos-komikusként és musicalszínészként is remek. Mintha egyenesen összeegyeztethetetlen tehetségekkel lenne megáldva. Nehéz ez, vagy inkább segít a sokoldalúság?
– Prózai képzést kaptam, és ez meghatározó maradt. El tudtam volna menni más irányba, játszottam is musicalekben – a Madáchban is, az Operettszínházban is –, de ez az alapállásom soha nem változott. És musicalszínészként nagyon zavart, amikor azzal szembesültem, hogy egy-egy rendező nem is próbálja rendesen kidolgozni az előadás karaktereit, konfliktusait, csak a felületet kapargatja. Viszont ma is szívesen emlékszem Verebes István kecskeméti Csárdáskirálynőjére, amelyben Edvin voltam – mert az a szó klasszikus értelmében vett dráma volt. Ott A szerelem furcsa jószágot nem habkönnyű dalocskaként énekeltem, hanem annak reményével, hogy akár még valami mélyebbet is átadhatok vele. Verebesnek ugyanis az volt a koncepciója, hogy „vegyük komolyan” ezt az operettet; viszonyuljunk hozzá úgy, mint egy prózai darabhoz. Ez a szándéka a szereposztásban is világosan megnyilvánult: Bóni gróf szerepére Rudolf Pétert választotta.
Egyszer még operát is énekeltem! Marton László hívott Monostatos szerepére A varázsfuvolában. Papagenót Nagy Ervin játszotta. Ez az Operaház produkciója volt, de a Vígszínházban zajlottak az előadások. Egészen különleges kirándulásként éltem meg: egyrészt mert „igazi” operaénekesekkel – köztük Miklósa Erikával és Polgár Lászlóval – léphettem színpadra, másrészt mert nagyzenekarral addig még nem énekeltem.
– Mennyire esetleges vagy tervezhető, hogy miként „épül fel” egy színész vagy egy színészi pálya? Mitől függ, hogy egy színész megtalálja-e a helyét, és elégedett-e a helyzetével?
– Major Tamás mondta: a színészi sikerhez szerencse, szerencse és szerencse kell. És nekem mindig szerencsém volt. Az önmenedzselésben nagyon rossz vagyok, de mindig hívtak, értékeltek, számon tartottak. Csak egyszer, az után kerültem nehezebb helyzetbe, amikor a Radnóti Színházból eljöttem. Akkor fordult elő, hogy telefonálgatnom kellett. Azt az időszakot rosszul éltem meg, mert mindig úgy gondoltam: vagyok olyan jó, hogy hívjanak, számítsanak rám.
Egyedül a film az, amiben még nem igazán próbáltam ki magamat. A Szájhősök című sorozat két rész után sajnos félbeszakadt, pedig annak a főszerepét egyenesen rám írták, és nagyon színvonalas produkció volt. Nem véletlen, hogy Marton Frici operatőri díjat kapott érte.
– Én mindig a színészeket tartottam érdekesnek, és egyszer szíven ütött egy ismerősöm durvának ható kérdése: „Miért érdekelnek annyira, hiszen színésznek lenni irányított létezés.” Vannak inkább önálló és inkább alkalmazkodó színészek?
– A színész szabadságérzése mindig attól függ, hogy éppen milyen rendezővel dolgozik együtt. Érdekes módon minél jobb a rendező, annál nehezebb a színész dolga, mert annál többet kívánnak tőle, és emiatt annál többször ütközik a korlátaiba. A színész végül is mindent meg tudna csinálni a maga feje szerint – a rendezőre többek között éppen azért van szükség, hogy a sok autonóm belső világú színészt „összerendezze”. Megesik, hogy despota rendezővel kell együtt dolgozni – a helyzet dönti el, hogy „úgyis hiába” alapon ráhagyja az ember, bármit mond, vagy vállalja a konfliktust. Szerintem az előadás érdeke is azt kívánja, hogy ne térjünk ki a konfliktusok elől, ezért gyakran veszekszem a rendezővel, ha úgy érzem, az előrevihet.
– Hogyan lesz valakiből a színpadon király, és hogyan lesz „a legkirályabb János király”, mint önből 2011-ben, amikor Pantalone-díjat kapott ezért a szerepéért? Rejtő Jenő bohózataiban gyakran tűnnek fel alkirályok és bárók, de mindig gyorsan kiderül, hogy valójában pesti kispolgárok vicces maskarákban. De hogyan lesz valaki király belülről?
– A szöveg elolvasása után azonnal világos volt számomra a cél: csak nehogy egy kicsit is királyi akarjak lenni ebben a szerepben! Egy olyan darab kapcsán ugyanis, amelyben kizárólag királyok, hercegek és főpapok a szereplők, azt kell megértetni a nézőkkel, hogy ők is csak ugyanolyan emberek, mint bárki más, mint mindannyian vagyunk. És hogy kizárólag akkor lesznek királyok, ha mi azzá tesszük őket.
Fotó: Kissimon István
