A vendég Donato Ogliari bencés, Montecassino főapátja – balról a második
(Fotó: Cser István)
A világ lényegi szükséglete ez a kétféle megnyilvánulás. Nem is kell ezen sokkal többet magyarázni. Annál inkább kell hangsúlyozni, hogy egyiket is, másikat is a maga szépségében és nagyszerűségében – katolikus kifejezéssel: szentségi erejében – szükséges élni. Csonka létünk így kapaszkodik a teljesség felé. Mindez „benne volt a levegőben” ezen a pannonhalmi napon, február 13-án, amikor komoly buli kerekedett a főmonostorban. 
Közel másfél száz szerzetesnövendék és szeminarista találkozott egymással. Komolyan, a szó eredeti jelentésében, azzal a lelki és szellemi szükséglettel, amely hivatásukból ered, a buli pedig a fiatalságra jellemző derűs jókedvet mutatja, amikor valakik szeretettel egymásra találnak.
Lehorgasztott fejű, sokszor nyálas elkeseredésben senyvedő korunkban, amikor az ifjúság gyakran már csak a beteges megnyilatkozásokra, az extremitásokra képes figyelni, üde szigetként hatott a Szent Márton hegyének tetején álló monostor légköre. Egymás után érkeztek a Kárpát-medence különböző részeiből a fiatalok, s bár szigetet említettem, egyikük sem hordozta magában a sziget-effektust, másként a társadalmi valóságtól elzárkózás gondolatát – éppen ellenkezőleg: az emberek közé menni, hirdetni nekik az örömhírt, és életpéldájukkal hitelesíteni azt. Ilyen egyszerű.
Két megnyerő, mosolygó főapát: a vendég Donato Ogliari bencés, Montecassino főapátja, a vendéglátó pedig Várszegi Asztrik, a pannonhalmi közösség elöljárója. Elkapott pillanat: a két szerzetes vezető a fiatalok kedvvel, humorral, elevenséggel telített kavargásában hüvelykujjukat fölemelve jelzi egymásnak: ez igen!
Donato apátot mégis arról kérdem: a mai Európában, ahol részben a baloldali, részben a liberális ideológia uralkodik, mi lehet a szerzetesség hivatása? „A megszentelt életnek, a monasztikus szerzetességnek az a feladata a mai világban, hogy a teljes emberségre törekvés példáját mutassa fel. A szerzetes a maga teljességében élje meg emberségünket azon értékek szerint, amelyeket az evangélium közvetít számunkra. Ezt tehetjük hozzá az európai civilizációhoz, kultúrához. Olyan szolgálat ez, amely a különböző ideológiák kihívásaitól többé-kevésbé függetlenül járulhat hozzá az élet valódi értelmezéséhez.”
A megnyerő személyiségű, igazi olasz életkedvet sugárzó főapáttal folytatott beszélgetésben nem kerülhetjük meg az utóbbi egy évben mindinkább szorító jelenséget: az úgynevezett migránskérdést. Hogyan látja: a kereszténységét vesztett Európát egy másik civilizáció, egy másik vallási kultúra váltja-e föl, s ennek sajátos háborús folyamatát látjuk? „Rendkívül nehéz és összetett kérdés ez. Mindenképpen külön kell választani az emberi és a vallási oldalát. Érthető, hogy sokan vannak, akik jobb és az emberi méltósághoz illőbb életet keresnek, különösen, ha földjükön háború dúl. A történelemben mindig is előfordultak egyes földrajzi területeken és adott társadalmak között népvándorlással jelzett, feszültséggel teli tömegmozgások. Ami a kérdés vallási vonatkozását illeti: nem gondolom, hogy Európának, a kereszténységnek falak mögé kellene zárkóznia, mert valamiféle nagy összeütközés előtt állunk. Nem hiszem, hogy a kereszténység és az iszlám vallás közötti háborúnak lennénk tanúi. Mi, keresztények sajnos kissé elgyöngültünk hitünkben, s az iszlám európai jelenléte inkább arra serkenthet minket, hogy bátrabban, nagyobb tudatossággal éljük meg hitünket, vallásunkat.”
Miközben a fiatalság zümmögő jókedvvel gyülekezik a nagyteremben, azt kérdezem Donato apáttól: vajon képes-e a bukás egyre több jelét mutató Európa keresztény módon újjáéledni? (Közben belém villan: ha csak ebben a teremben nézek körül, alaptalan a kérdés…) „Kizárólag emberi megközelítéssel bizony nem sok reménységünk lehetne, hiszen vallási téren relativizmus és közömbösség jellemzi Európát. Mindezzel együtt, ha történelmi folyamatában tekintjük, az egyházban újra és újra fölfedeztek szinte feledésbe merült erőforrásokat. Ezen a ponton fontos emlékeztetnünk arra, és tudatosítanunk magunkban, hogy az egyház nem pusztán emberi valóság. A Szentlélek mindig képes megújítani az egyházat, és megmutatni azokat az erőforrásokat, amelyek segítségével szembe tudunk nézni az aktuális kihívásokkal.”
Szent Márton életéről beszél Dejcsics Konrád bencés szerzetes, olyan összefüggésekben, hogy az 1700 évvel ezelőtti szent kortársunkká válik. Majd Donato apát kérdéseket fogalmaz meg a kiscsoportos beszélgetések résztvevőinek. Közben megszólítok néhány fiatalt, elbeszélésükből egyre inkább érzem: íme, most is olyan erőforrásnál állunk, amelyről az olasz bencés szerzetes beszélt az imént.
(Szerzetesportrék a következő, február 28-i lapszámunkban.)
