„Csak az felejt el magyarul, aki el akar felejteni…”

Hegedüs György, a Somogyi Fotóklub elnöke, akit hosszú évek barátsága fűzött a mesterhez, s aki Barátom, Juan Gyenes címmel egy albummal is előrukkolt (Juan Gyenes Barátom, Picasso című albumára asszociálva), örül, hogy az ajándékba adott fotók nagy része most a közönség elé kerülhet. Fantasztikus balettképek sorakoznak a falon, valamint világhírességek portréival találkozunk a májusban megnyílt állandó kiállításon. Egy két évtizeddel ezelőtti interjúban Juan Gyenes azt vallotta: „Nincs könnyű arc. Az emberek kilencvenkilenc százaléka úgy jön be a műterembe, hogy ő nem fotogén. Nálam ez nem létezik. Mindenkiből azt kell kihozni, ami szép rajta: a szeme, a nyaka, a keze. Én megtanultam – mert meg kellett tanulnom – pszichológusnak is lenni. Kitalálni, hogy a vendégem milyennek szeretné látni önmagát, illetve milyennek szeretné látni őt az, akinek a kép készült.”
Hegedüs György, a jó barát, aki somogyi útjain önkéntes kalauza volt a nemzetközi hírű fotóművésznek, s aki szorgalmazta, hogy magyar és spanyol feliratú emléktábla kerüljön a szülőház, az egykori Korona, ma Ady Endre utca 10. számú épület falára, így összegezte a gyorsan felfelé ívelő életút legjelentősebb állomásait:
„Juan Gyenes 1912. október 21-én született, s fotós karrierje tizenöt éves korában kezdődött; ő készített ugyanis képet a halott Rippl-Rónairól a Róma-hegyi villalakásban. Alig tizennyolc éves, és már Budapesten, a Színházi Életnél fotóriporter, és rendszeresen jelentek meg felvételei a budapesti és a bécsi színházi, zenei eseményekről. A kor olyan nagyságairól készített felvételeket, mint Arturo Toscanini, Bajor Gizi, Bartók Béla, és olyan művészekkel ismerkedett meg, mint Marlene Dietrich vagy Fjodor Saljapin. Huszonnégy éves volt, amikor Londonba költözött, és a New York Times tudósítójaként Egyiptomba küldték. Az ott született s a művészvilágot bemutató képeivel nemzetközi hírnévre tett szert. 1940-ben a háború elől az Egyesült Államokba utazva megszakította útját Madridban, ahol kiteljesedett munkássága, és Juan Gyenes néven világhírű fotóművész lett, a spanyol királyi család bizalmasa, Picasso barátja.
Juan Gyenes a XX. század jeles művészeiről, tudósokról készült portréit, zenére álmodott fotókompozícióit szerte a világon több mint száz önálló tárlaton és tizenöt kötetnyi könyvben mutatta be. Művészetét számos díjjal és kitüntetéssel ismerték el, és személyében először választott tagjául fotográfust a Spanyol Királyi Szépművészeti Akadémia. Negyvenévi távollét után, 1976-ban tért vissza Magyarországra. Előbb a budapesti Műcsarnokban, majd Kaposváron rendezett kiállításon mutatta be híres Beethoven-kompozícióit. Első nagy sikerű hazai tárlatát több is követte – a Vigadóban és a Budavári Palotában is láthattuk műveit –, közben pedig fáradhatatlanul munkálkodott a spanyol–magyar kulturális kapcsolatok fejlesztésén, amiért 1992-ben megkapta a Magyar Köztársaság aranykoszorúval díszített Csillagrendjét.”
A „fél szívvel mediterrán, fél szívvel magyar” Juan Gyenes gazdag életútja során mindig ápolta szülőhazája és szülővárosa emlékét. Ragaszkodott hozzá, hogy minden róla szóló cikk, kiadvány, interjú így kezdődjön: „Született Kaposváron, Magyarországon.” Büszkén vallotta: „Én magyarul gondolkodom, számolok és álmodom.” 1995. május 18-án, nyolcvanhárom éves korában hunyt el. Nem érhette meg a Kaposvárnak adományozott képeiből készült kiállítás megnyitását 1997. március 14-én, a Vaszary-képtárban.
1993-ban nagy örömmel fogadta a Kaposvár díszpolgára kitüntetést, amelyet később vehetett át a megyei jogú város akkori polgármesterétől, Szabados Pétertől, ugyanis a város napján nem tudott együtt ünnepelni, mivel egy kiállítás Miamiba szólította. A díszpolgári cím átvételét követően mesélte e sorok írójának, hogy a híres Bacardi Szalon kérte fel egy tárlatra. Félszáz fotónak volt csak hely, s nagy dilemmát okozott számára, melyik ötvenet válogassa ki a felvételek százezreiből. Azt mondta, a fotósnak mindig utaznia kell; egyik utcából a másikba, egyik arcról a másikra. Szerencsére nincs két egyforma felhő, nincs két egyforma tengerhullám, és hál’ Istennek, nincs két egyforma férfi vagy nő sem. A világ bármely táján állított is ki, tárlatain Magyarország is rendre megjelent valamilyen formában. Miamiba is elvitt egy kompozíciót Bartók Béláról és Lisztről is.
Beszélgetésünkre ma is emlékszem. Ez az apró ember varázsosan fűzte a szavakat. Mondataiban nyoma sem volt annak, hogy évtizedek óta Spanyolhonban élt. Amikor ezt megjegyeztem, így reflektált: „Mások is megkérdezik, hogyhogy ilyen jól beszélek magyarul, én meg azt válaszolom rá: csak az felejt el magyarul, aki el akar felejteni.”
Mivel édesapja kiváló muzsikus volt, ő is annak készült, ám időben rádöbbent, játéka meg sem közelíti apjáét, ezért a hegedűjét fotóapparátra cserélte, de fényképkészítés közben is arra törekedett: sose játsszon hamisan. Rossz képet ugyanis nagyon könnyen lehet csinálni…
Képei társaságában zajlott a kérdezz-felelek. Egy Lady Diana-kép másolatával is megajándékozott, amelyen a művész is látható, miközben fotóját elemzi. A beszélgetés idején már nyolcvan felett járt, így vártam egyfajta summázatot életéről, művészetéről. Nemes egyszerűséggel csak ennyit mondott: „Szeretem mindennek és mindenkinek a szép oldalát visszaadni. Éppen ezért élek nyugodtan, és hál’ Istennek – talán éppen emiatt –, nagyon sok barátom van. Madridi műtermemben is arra törekszem: aki hozzám bekopogtat, az boldogan távozzon.”
Arra is emlékeztettem: a hírnév nem mindig tesz jót egy művésznek. Válaszul az egyiptomi Kheopsz-piramisra utalt, mondván: minél magasabbra jut az ember, annál könnyebb onnan leesni. Azt tartotta, az elismerés, a díszpolgári cím, de a spanyol művészeti akadémiai tagság is alázatra kötelezi, jóllehet egy-egy díj mindig erősíti abban, hogy érdemes továbblépni a megkezdett úton, de ezt csak hívő lélekkel lehet.
Juan Gyenes nemcsak művészeket, hanem politikusokat, államférfiakat is lencsevégre kapott olykor. A spanyol királyi családot rendszeresen fényképezte. Aztán elárulta: egyszer amatőr fotósként maga a király készített róla felvételt, és ő ezt tartja a legkifejezőbbnek. Különben meg egyáltalán nem szereti, ha fényképezik, de azt se nagyon, ha kérdezik. Ő fotós. A fotósnak pedig az a dolga, hogy fényképezzen.
Juan Gyenest többször felkérték operatőrnek, de rendre nemet mondott. Egyszer tett csak kivételt, amikor a spanyol balettről rendezett egy filmet, amelyet fényképészként is jegyez. Művét bemutatták a cannes-i filmfesztiválon.
Goyát és Velázquezt tartotta mesterének. Az előbbit azért, mert álomszerűen festette képeit, utóbbit pedig azért, mert kedvelte a realista ábrázolásmódot.
Juan Gyenes a művészet, a művészek bűvkörében élt és alkotott. A zene végigkísérte életét, s ez a kaposvári emlékszoba tárlatán is érzékelhető: a fotókollekcióban Kodályt és Bartókot épp- úgy megtaláljuk, mint Liszt Ferencet vagy Szirmay Mártát, a közelmúltban elhunyt, ugyancsak kaposvári születésű, világhírű operaénekest. Azt vallotta, a zene mindig vizuálisan jelent meg előtte, s művein ezt az érzést szerette volna kifejezni, továbbadni közönségének.
Beethoven zenéjéről például készített egy harminckét darabból álló sorozatot.
A fotókirály egyébként dolgozott magazinoknak is; vagy kétezer címlapot készített. Az egyik lapnak tíz éven át küldte hétről hétre felvételeit szebbnél szebb hölgyekről…
Juan Gyenes élete folyamán több mint tízmillió fotót készített – köztük Lehár Ferenc, Toscanini, Rubinstein, Chaplin, Salvador Dalí, Gina Lollobrigida, Karajan fényképét. Állandó kiállítása van Madridban, a New York-i Columbia Egyetemen s Granadában, de a nagy találkozások emlékét míves fotóalbumok is őrzik. A Kaposvár belvárosában lévő emlékszoba felavatása a szülőváros méltó főhajtása egy világhírű fotóművész emléke előtt, aki Holzer Félix kaposvári fotográfusmester műhelyéből indult el világhódító útjára.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.