A biblia üzenete: Jézus fenséges alázata (Mk 6,1–6)

A názáreti zsinagógában történt az előző evangéliumi szakasz (Mk 5,21–43) kontraszttörténete. Míg Jézus övéi között – hitetlenségük következtében – képtelen az erő átadására (Mk 6,5), addig otthonától távol nyoma sincs erőtlenségének: egy tizenkét éve vérfolyásban szenvedő asszony hitének erejével áttöri a Jézust csaknem agyontaposó tömeg gyűrűjét, tisztátalansága tudatában titokban, hátulról megérinti a Mester köntösének szegélyét, s meggyógyul. Jézusból erő árad ki (Mk 5,30), melyet ő a hit hatalmának tulajdonít. Ezért mondja az istenfélelemmel eléje boruló asszonynak: „Leányom, hited megmentett téged, menj el békességgel, s légy egészséges”(Mk 5,34). Ezt követi a zsinagóga egyik elöljárója, Jairus tizenkét éves kislányának életre keltése. Amikor a kislányt Jézus, kezének és szavának erejével, felébresztette a halálból, a jelenlévők „magukon kívül voltak a nagy megdöbbenéstől” (Mk 5,42), szemben a názáretiekkel, akik bár meghökkentek a Jézusnak adatott bölcsességen és kezének csodatevő erején, mégsem örvendeztek, hanem hitetlenkedve, magukból kikelve fuldokoltak a botránkozástól (Mk 6,3).
A názáretiek ellenállnak. Úgy tekintenek Jézusra, mint valami felforgató elemre, akivel olyasmi történik, ami az ő világuk „illemtana” szerint nem rendjén való.  A názáretiek „testközelből” szembesülnek a megtestesülés botrányával, amely majd a kereszt botrányába torkollik, és amely fenekestül felforgatja – azaz helyreállítja – a világ érték- és hierarchikus rendjét. Romano Guardini Az Úr című művében azt írja, hogy a megtestesüléskor „a Fiú minden fenségét, dicsőségét a világ kapuja előtt letette, és a »szolga« alakjában lépett a világba (Fil 2,7)”. Szép mondat. De így van-e? Nem inkább többről van szó, arról, hogy fenségének, dicsőségének itt a földön épp a „szolga” alakja, a legmélyebb alázat, a szeretet legteljesebb alámerülése, kenózisa, önkiüresítése felel meg? Épp az felel meg, amin botránkoznak, hogy ő Mária fia, az alázatos szolgálóleányé, akinek anyasága a legmélyebb tisztelet vagy épp a legaljasabb gyanakvó rosszindulat tárgya. A Fiú fenségének és dicsőségének e világban az felel meg, hogy egy legyen közülünk, hogy egy kicsiny, eldugott, világ háta mögötti, jelentéktelen falucskából érkezzen: „Származhat-e valami jó Názáretből?” (Jn 1,46). A Fiú fenségének és dicsőségének az felel meg, hogy ebben a kis falucskában, apja mesterségét eltanulva és folytatva, javító-építőmesterként dolgozzon, mindenki szolgája legyen, kétkezi munkásember. Majd kilépve e falu ismeretlenségéből, isteni fenségének az felel meg, hogy Isten Bárányaként egy legyen minden megalázottal, megszomorítottal, szenvedővel, és az Atya szeretetében – ez az ő fensége és dicsősége – ártatlanul magára vegye a világ bűnét (Jn 1,29), s értünk bűnné (2Kor 5,21), bocsánatkéréssé legyen. A világ végezetéig a bűnös ember kezébe adja magát: „Az oltár fölött a pap kezében ott van Krisztus, az élő Isten Fia. Ó, fölséges alázatosság, ó, alázatos fölség!” – kiált fel Assisi Szent Ferenc.
A názáretiek most ellenállnak. De Jézus fenséges alázata majd győzedelmeskedik. A hagyomány szerint a jeruzsálemi egyház hitben erős és szolgáló szeretetben nagy tekintélyű tagjai lesznek. Annak is van esélye, aki most még botránkozik, ha találkozhat a fenséges jézusi alázattal.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.