– Hogyan lettek a házasság hetének házaspárja? Miért vállalták? Mi az, ami egy házasság egyedi történetéből, csodájából sokak számára érvényesen átadható?
Lackfi János: Nagy örömmel tettünk eleget a felkérésnek, és persze némi aggodalommal is. Eszünk ágában sincs magunkat valamiféle ideális pár képében feltüntetni. Pontosan tudjuk: az, hogy mind a mai napig igyekszünk szeretetben nevelni öt gyermekünket, pengeél-tánc, rengeteg kegyelmi ajándék és a családjainkból láthatatlanul áradó áldás következménye. Nem táblakép vagyunk, hanem izgő-mozgó, sokféleségében dinamikus rendszer. Artistaprodukció a cirkuszkupolában. Lényeg, hogy mindig legyen egy, aki elkapja és továbblendíti a zuhanót. Azt hiszem, ez a szeretet minimuma, sokszor pedig maximuma is. Egy kétségbeesett kiskölköt, világösszeomlás-hangulattal vívódó kamasz lányt, munkamániától kizsarolt apát vagy áldozatai értelmét nem mindig látó anyát sokszor nem is lehet észérvekkel vigasztalni, csak kitartani mellette, míg kievickél a hullámvölgyből. Persze a mi életünkre inkább a bohóckodás, szóviccelés, lázas történetmesélés, idétlen táncikálás jellemző, de vannak mélypontok is. Ha ezt sikerül megértetni, talán nem tűnik majd képmutatásnak, hogy „ki lettünk állítva” közszemlére, az egész osztály elé…
Bárdos Júlia: Évek óta töprengek azon, hogy a saját gyerekeinknek miként tudnám megfogalmazni, mire ügyeljenek, amikor párt választanak, mi lehet a garancia egy házasság egyben maradására. Kétségbeejtő, hogy közvetlen környezetünkben, tágabb családunkban rengeteg tönkrement, félresikerült, megtépázott házasságot látni. A jól sikerült házasságokban, úgy érzem, semmi közös nincsen, csak az az egy, hogy nem ketten, hanem hárman kötnek szövetséget, és a Jóistennel együtt a Szentháromság földi leképezése lehetnek – a szeretetben egyek, mégis három külön személy. A legfontosabb, hogy mindkét házas fél a Jóisten felé forduljon, és soha ne magában bízzon, hanem a kegyelemben. Szintén nagyon lényeges, hogy az évek-évtizedek folyamán a sorrend mindig házastársunkkal kezdődjön, csak utána jöhetnek a gyerekek vagy a saját szüleink is akár.
– Melyek azok a legfontosabb felismeréseik a házasságról, amelyeket szeretnének mindenképpen sokakkal megosztani?
Júlia: Tudomásul kell venni, el kell fogadni vagy meg kell próbálni megszeretni azt a tényt, hogy minden emberi kapcsolat, legyen szó kisebb-nagyobb közösségről vagy házasságról, óhatatlanul a megelégedett és a krízises időszakok váltakozásából áll. Rajtunk múlik, hogy a hullámvölgyeket hogyan éljük meg. Ami engem illet, egyedül az ima erejében hiszek. Szüntelenül kérni kell Jézust, hogy még többet adjon szeretetéből. Egy-egy megoldott-átimádkozott válság után a szeretetnek egy következő szintjére léphetünk. Sokkal magasabb érzelmi hőfokot és magasabb rendű örömöket tapasztalhatunk meg. Lelkivezetőnk, Osztie Zoltán atya ezt úgy magyarázta első kétségbeesésem kapcsán, hogy olyan ez, mint egy lépcső, melynek elég magas fokai vannak, erőlködni kell a fellépdeléskor, de mindig egyre gyönyörűbb a kilátás, közelebb kerülünk a Teremtőhöz. Ebből talán már az is kiderült, hogy a házaspárnak nélkülözhetetlen egy jó közös lelkivezető támogatása…
János: Húsz év házasság alatt annyi mindent kaptunk másoktól, könyvekből, lelkivezetőktől, barátoktól, van mit továbbadni… Létfontosságú a bizalom, a másikra való ráhagyatkozás, ez az „eggyé válás” útja. Mi teljesen felelőtlenül, alig húszévesen beleugrottunk a semmibe, a mindenbe, a másikba, és alighanem egyedül Isten jelenléte tartott meg mind ez idáig. Fontos a szeretet, annak kifejezési módjai. Hogyan várja a másik ezeket a jelzéseket? Ajándékokon keresztül? Érintésként? Dicséret vagy elmélyült beszélgetés, vagy talán segítség formájában? Érdemes egymás szeretetnyelvét tanulgatnunk, mi Gary Chapman könyveiből tanultuk. Fontos tisztázni, mit hoz lelki-párkapcsolati örökségként a másik, mit hozunk mi magunk. Felül kell vizsgálni minden beidegződött szokást: vajon alkalmasak-e az együttélésben, vagy csak akadályoznak, sebeznek? Tudni kell összekapaszkodni, de a másikat nem lekötözni és nem is kritikátlanul ajnározni, a fejlődését segíteni.
– Mit áldoztak fel a házasságukért (akár olyasmit is, ami hiányzik), és mit kaptak tőle (akár olyasmit is, ami nem remélt adomány volt)?
János: Juli hozta a nagyobb áldozatot, az én pályám remekül fel tudott futni a család mellett. Kezdetben egyetemistaként váltottuk egymást, segítségünk nem volt; időnként az Astoriánál adtuk-vettük át kicsi fiunkat, és brüsszeli ösztöndíjamat is már vele együtt töltöttük el. Amiről le kellett időnként mondanom, azt sem éreztem soha áldozatnak. Mehettem volna hosszabb tanulmányutakra, ösztöndíjas tartózkodásokra, de én egyszerűen nem bírom a családom nélkül egy hét után. Így is maradt rengeteg utazás, tapasztalatszerzés. Ami pedig a klisék szerint a „művészléttel” járó bocsánatos bűn, az éjjel-nappal kocsmázás, félrelépegetés, ajzószerhasználat, arról azért nem kellett lemondanom, mert véleményem szerint senkinek se jár, még ha vonzó színben tűnhet is fel. Nyilván sokan ismerik az elveimet, nem hívnak olyan helyre, ahol a közönség „durvább” hangokra vevő, de nem panaszkodhatom, rengeteg a fellépésem, és sok barátom van minden politikai „táborban”. Az alkoholról és a cigarettáról pedig (előbbivel négy éve, utóbbival tizenkét éve nem élek) nem csupán a családom, hanem egyszerűen az életem érdekében mondtam le. Más kérdés, hogy talán nem kerekedem felül a küzdelemben, ha nincs a családom. Hogy nekik mit köszönhetek? Az érzelmi biztonságomat, melynek hiánya számos művészt őrületbe vagy önpusztításba kerget. Műveket, melyekhez ötletet adtak, tárgyul szolgáltak a gyermekeim. Feleségem fantasztikus érzékenysége pedig rengetegszer segített át írói holtpontokon. Isten-tapasztalatot, hiszen egy-egy gyerek születése mindannyiszor felfoghatatlan élmény, s a Gondviselést is fokozottabban tapasztalja meg az ember, ha „nagy fordulatszámon él”. Hosszú a lista…
Júlia: Tizennyolc évesen, közvetlenül érettségi után mentem feleségül Janihoz. Akkor nem gondolkoztam azon, hogyan végzem el az egyetemet, és mi lesz majd a munkám, egyszerűen nagyon boldogok voltunk. A nászúton megfogant első gyermekünk, Simon, akinek a születése kapcsán megfordult a sorrend, ugyanis nekem az egyetem elvégzése mellékes kikapcsolódás volt az otthoni szüntelen házimunkák mellett. Tanulmányaim közben szép sorban született meg öt gyermekünk. Művészettörténet szakot végeztem, amit kellemes szellemi kirándulásnak érzek máig is az életemben, de korántsem tud annyi örömöt adni, mint mondjuk egy valóságos kirándulás. Sohase dolgoztam a szakmámban, de nem is bánom, viszont sok mindent csinálnék szívesen. Talán még nem vagyok elkésve. Rossz pillanataimban hiányzik az, hogy valamiben igazán profinak érezhessem magam. Ha jobb passzban vagyok, akkor tisztán látom, hogy a gyerekekkel eltöltött eddigi húsz év mértéktelen mennyiségű örömöt adott, és megtanított arra, hogyan kell szervezni, időt beosztani, egymást meghallgatni és szeretni.
– Gyakori jelenség, hogy ugyanarra az akár nagyon fontos eseményre másként emlékezik egy házaspár két tagja. Vissza tudnak- e emlékezni ilyen „félreértésekre” a házasságukban? Kell-e, és ha igen, hogyan lehet az ilyenek ellen tenni?
János: Ó, persze, orvosi kutatások szerint az agy nem képes kétszer ugyanúgy felidézni egy történetet. Képzelhető, hány és hány közös élmény kapcsán huzakodunk, ki mondja el helyesen! Mindenki más részletet emel ki, told hozzá, hogy (szerinte) hatásos legyen. Olyan is van, hogy a másikkal történt dolgokat tudjuk jobban, mintha ott lettünk volna. Ez önmagában nem baj, ha túl tud lépni az ember saját vélt igazságán, és nem kovácsol belőle fegyvert. Ki tudja, hogy történt a waterlooi csata? Talán a történelemkönyv a legkevésbé.
Júlia: Nálunk az a probléma, hogy mindketten nagyon szeretünk történeteket kiszínezve előadni. Egész családunk meghatározó tulajdonsága a vicces sztorizás. Azt hiszem, ezt az állapotot mindketten nagyon élvezzük, ritkán van, hogy valamin nem tudunk megegyezni – a lényeg, hogy nevetni lehessen.
– Fiatalon házasodtak, ezért annak idején valószínűleg csak regényes-homályos elképzeléseik voltak a házasságról. Hogyan változtak-alakultak ezek később? Hogyan „tanították” egymásnak a házasságot az évek-évtizedek során?
János: Azt hiszem, naivan, de eléggé „földhözragadtan” mentünk bele a házasságba, érlelődésünk pedig párhuzamosan ment végbe. Sokat számított Osztie Zoltán atya jegyesoktatása: hatszemközt beszéltünk át mindent, sok időt szánt ránk. Sok tanácsa végigkísért az elmúlt két évtizeden. És ott volt számos remek könyv, amelyeket olvastunk, átbeszélgettünk. Az iskola rengeteg hasznavehetetlen tudást sulykol belénk: megtanít a logaritmusra, Vörösmarty korszakaira, de párkapcsolatot, gyereknevelést, önismeretet többnyire nem ad. Maradnak a családi klisék, sikamlós anekdoták és a buta filmek mint minták. Ez elég szomorú, és nagy adomány, hogy mi utólag pótolhattuk.
Júlia: Talán a már emlegetett „szeretetnyelvek” különbözősége vezetett megdöbbentő felismerésre. Kiderült: egymás iránti szeretetünk kifejezése nem is olyan egyszerű – amit én evidensnek gondolok, az a másiknak nem magától értetődő. Ez azonban egy kis odafigyeléssel orvosolható. Tizennyolc évesen azt se hittem volna, hogy a házasélet nem mindig magától értetődő, hogy dolgozni kell, amíg mindkét házastárs megtalálja a teljességet. Fiatalon az ember nem sejti, hogy a fáradtság, a túl sok feladat és a gyerekek milyen könnyen elválasztják egymástól a férfit és a nőt, pedig a házasság csak akkor lehet igazán boldog, ha az egység szellemi, lelki és testi síkon is megvalósul.
– Hogyan egyeztették-egyeztetik gyermeknevelési elképzeléseiket? Inkább az elvek, vagy inkább a szív emberei e téren? És hogyan nevelik önöket a gyermekeik? Milyen téren, milyen irányban alakítottak önökön?
Júlia: Mindketten azt tűztük ki célul, hogy gyermekeink személyiségét a legnagyobb tisztelettel övezzük, nem tekintjük őket a tulajdonunknak, hanem olyan átmeneti vendégeknek, akikre vigyáznunk kell, megőrizve őket felnőttkorukig. Amíg kicsik voltak, nekem minden magától értetődően ment. Nagyon nagy és gyerekközpontú családban nőttem fel, mindig voltak kicsik körülöttem, velük szerettem a legjobban játszani. Fáj rágondolni, hogy elmúlt ez az időszak: már legkisebb lányunk is kilencéves. Ahogy kamaszodtak, rengeteg fejtörést, néha elkeseredést, rémületet okoztak. Rá kellett ébrednem, hogy a kamaszok eszközök a Jóisten kezében, hogy a házastársakat egymás felé fordítsák, mert ha nem tudunk egységfrontot alkotni, végünk van. Rengeteg átbeszélt estét-éjszakát, összehangolódást, a másik mélyebb megismerését és sok-sok jó könyv átrágását köszönhetjük kamaszainknak. Megtanultuk felülbírálni megkövesedett elképzeléseinket, észrevenni azt, hogy ami új, nem feltétlenül rossz, ami meg régi, nem feltétlenül jó. Az ő tapasztalatuk másféle tapasztalat, sokszor nem vág egybe a miénkkel.
János: Szerintem bajos dolog, ha a szív és az elvek túl gyakran húznak más irányba. A puszta elv kedvéért nem szabad a szív ellenében cselekedni, abból csak ridegség fakad. Megesik persze, hogy nem veszünk meg valamit, amire könnyek között vágyik valamelyik gyerek, vagy nem engedjük el valahová, mert nem tartjuk hasznosnak a számára. Itt is a bizalom fokozatos terhelése a fontos. Lehet, hogy a maguk feje után menve elbuknak apróságokat, zsebpénzt, barátságot, miegymást, de tanulnak belőle. Ha mindenhová ölben hordozzuk vagy sehová sem engedjük el őket, óriásbébik maradnak, életre alkalmatlanok. Rengeteget tanultam tőlük, és folyton újra be kell iratkoznom a gyerekeimhez iskolába. Egyrészt megszégyenítően rengeteg jó szándék van bennük, áldozatkészség, önzetlenség. Persze önzés is bőven, de melyikünkben nem? Ám csak akkor tudnak majd bocsánatot kérni, ha én is tudok, csak akkor ismerik be tévedésüket, ha én is, csak akkor helyezik az elvont igazság helyébe a szeretetet, ha én is megteszem értük. Van még mit tanulnom.
Fotó: Fejér János
