Búcsúzó falevelek

Néha kézbeveszek egy-egy földre hullott, szépen karéjozott tölgylevelet, juhar-, vagy citromsárgára színeződött nyírlevelet. Csak így, közelről látszik igazán a leheletfinom pasztellszínek hihetetlen gazdagsága, az erek mentén a rozsdavörös, sárga vagy barnás árnyalatok egymásba folyó kavalkádja. Az őszi erdő szépségét sem fényképek, sem a festő ecsetje nem képes a maga pazar pompájában visszaadni, a színesedő lombokat látni, a hulló levelek sajátos zizegését hallani kell. Az erdei úton már frissen hullott, száradó gyertyánlevelek csörögtek a cipőm alatt. Felnézve, ugyanazon az ágon még zöld, de már sárguló haldokló leveleket is láttam. Csendes a szeptemberi erdő. Cinegék motoztak az ágak között, halk, cserregő hangokkal tartották a kapcsolatot egymással. A sárga mellényes széncinegék mellett néhány kék cinege és két fekete sapkás barátcinege tartott össze laza csapatban, és kutatott a lombok között. Az egyik széncinege az avarba szállt, és ott próbált rovart találni. Velem alig törődtek, sőt, a két barátcinege egészen közel jött. Jól megnéztek, aztán egyikük fejjel lefelé hintázva a levelek fonákját vizsgálta, a másik a törzsre röppent, megkapaszkodott, és hegyes csőrével kiemelt valamit az egyik repedésből. Azt a parányi valamit tíz méterről vette észre! Szívesen szemet cserélnék vele.

Harsány „krü-krü-krükrü” kiáltással fekete harkály szállt a fák között, majd leereszkedett egy öreg tölgyre, és elnyújtott, nyávogó hangot adott. Ha az erdőben járva ezt hallom, mindig tudom, hogy a piros sapkás madár ült meg valahol. Elindultam feléje, mire furcsa bújócska vette kezdetét. A harkály gyorsan a törzs túlsó felére kanyarodott, eltűnt, de nyomban utána kidugta a fejét a másik oldalon. Amikor látta, hogy tovább közeledem, megint elbújt a törzs mögött, de néhány másodperc múlva újra kidugta piros sapkás fejét. Egy ideig néztük egymást, aztán a madár ellódult a törzsről. Megint hallottam jellegzetes kiáltását, majd kisvártatva a völgy túlsó feléről a jól ismert nyávogást.

Dél felé járt az idő, leültem egy tuskóra, és az oldalzsákból elővettem az összeborított kenyeret. Miközben ettem, halk motozásra lettem figyelmes. Előttem néhány méternyire zörgött az avar, megmozdultak a száraz levelek, és egy vörhenyes bundájú, hosszú farkú erdei egér bújt ki közülük. Körülszimatolt, hosszú bajuszszálai izgatottan remegtek, aztán, hogy semmi veszélyt sem észlelt, keresgélni kezdett. Az erdei egerek elsősorban a szürkületi órákban és éjszaka járnak táplálék után, de csendes erdőrészeken gyakran látom őket napközben is. Feltámadt a szél, szaporábban hullottak a levelek, és egyikük majdnem az elmélyülten motozó egér fejére pottyant. Az ijedten ugrott egyet, de hamar megnyugodott, és amikor egy makkot talált, boldogan rágcsálni kezdte. Valami az orromba kerülhetett, és éreztem, a tüsszentést nem tudom visszafojtani. Ez már sok volt, az egér még nagyobbat ugrott, aztán ott, ahol előbújni láttam, eltűnt az avarban. Amikor széttoltam a leveleket, földbe vezető lyukat találtam. Egy utolsót haraptam a kenyérből, aztán a maradékot a lyuk elé tettem. Sajt volt a kenyér között és az egerek tudvalevőleg rajonganak a sajtért.