Nehéz ilyenkor összeszedni a gondolatokat, és a kavargó emlékeket szinte lehetetlen sorba rendezni. A közel háromszáz hetilap, az Adoremus, naptárak és egyéb kiadványok, könyvek készítése, hétfőn késő estig tartó lapzárták, a munkatársak ügyes-bajos dolgai, anyagi gondok, közös kirándulások és focimeccsek az Új Ember mezében, a keddi értekezletek és a tárgyalások, személyes és telefonkapcsolatok az olvasókkal, papokkal és terjesztőkkel, s levezetésként hangos csocsóparti a szerkesztőségben – mindezek szinte egyszerre jutnak az eszembe. Időnként írni, ha szükséges. Az Új Embernél szinte egymásba értek a hetek, s pillanatok alatt eljött az ünnepi dupla szám, havonta rendszeres a nyomda- és a postaszámlák, a fizetések, járulékok utalása. Változtunk és folyamatosan változtattunk, hiszen az újságunk színes lett, szebb nyomtatással jelent meg, és ezzel együtt változott a mérete is, új rovatok születtek, új szerkesztőségbe költöztünk, végre van szép honlapunk, és már csaknem tízezren követnek bennünket a Facebookon. De maradtak a hagyományok: a hetvenéves Új Ember-logó szinte a lelkünkbe égett, ünnepeltük a hét évtized legjobb szerzőit. A könyvesboltok decemberi forgataga és a nyár csendje, a Szalézi Szent Ferenc-mise a kápolnában és a karácsony ünnepe a fehér asztalnál. Vidéki terjesztési körutak, igazi emberi történetek, nagy riportok, képes tudósítások a lapban, és minden héten ünnep az újság érkezése. Újságíró, szerkesztő, asszisztens, korrektor és olvasószerkesztő, fotós és tördelő, eladó, takarító, raktáros, pénzügyes, terjesztő – mindannyian egy csapat, akik nélkül nincs Új Ember újság, és nem boldogul a főszerkesztő. Köszönöm a közös munkát, és köszönöm az olvasók támogatását, szeretetét és segítségét. A főszerkesztő búcsúzik: Isten veletek!
