Fotó: Bókay László
– Keveset tudunk, tudhatunk róla; egy vele készült dokumentumfilmnek nem véletlenül volt az a címe, hogy Robert Bresson, akit kevesen ismernek… Zárkózott ember volt, csak nagyon ritkán adott interjút. Az említett beszélgetést egy akkor még kezdő filmesztéta készítette vele, a Korunk filmművészete című sorozat keretében. Később úgy emlékezett vissza, hogy a kérdések utólag születtek, Bresson válaszaihoz igazítva. Csak arról beszélt, amit mindenképpen el szeretett volna mondani.
Érdekes, hogy Bressonnak még a születési dátuma is bizonytalan, többnyire 1901, de van, ahol 1907 szerepel. Lehet, hogy az 1901-es dátum a legendagyártás része, Bresson ugyanis 1999-ben hunyt el, így elmondható, hogy végigélte a filmművészet első évszázadát. A róla készült portréfilmből kiderült, hogy eredetileg festőművésznek készült, de erről le kellett mondania. Fényképezéssel is foglalkozott, elsősorban komikus felvételek maradtak tőle. Ilyen előzmények után kezdett el filmezni. A magánéletét mindig elrejtette a nyilvánosság elől, azt sem lehet tudni, milyen társadalmi rétegből származott. Csak anekdoták maradtak meg ezzel kapcsolatban: például amikor a Vétlen Baltazárt forgatta
Anne Wiazemskyvel, a Nobel-díjas francia regényíró, François Mauriac unokahúgával, beleszeretett az akkor még kezdő színésznőbe, aki azonban Jean-Luc Godard-t választotta, később hozzá is ment feleségül.
Bressonnál azonban mindennél fontosabbak maguk a filmek, amelyek teljesen egyedülállóak. Hosszú élete során egyébként mindössze tizenhárom nagyjátékfilmet készített, így elég nagy időintervallumok vannak az egyes alkotások között.
Miben érhető tetten Bresson művészetének egyedülállósága?
– Egyszer egy újságíró föltette neki a kérdést, hogy mit jelent számára a transzcendencia. Sokak meglepetésére azt válaszolta, hogy a valóságot. Ebben áll az egyedisége. A Francia Új Hullám Kiadó megjelentette Paul Schrader A transzcendentális stílus a filmben című kötetet, amelyben három filmrendező – a japán Ozu Jaszudzsiró, a francia Robert Bresson és a dán Carl Theodor Dreyer – munkásságát elemzi. Ozunál talán még természetesebb a transzcendentális, de a japánoknál ez magában az ottani kultúrában gyökerezik, amelyben magától értetődő a természetfölöttivel való kapcsolat. Ha egy másik japán filmrendező munkásságát vizsgálnánk, ez valószínűleg nála is majdnem ugyanúgy megjelenne. Ezért nem is olyan nagy szenzáció az, hogy náluk ilyen jellegű filmek készülnek. Európában viszont egyre távolabb kerülünk a transzcendenstől, ezért sokkal rendkívülibb, ha ilyen alkotások születnek.
Említhetnénk más rendezőket is: Pasolinit, Tarkovszkijt, Kieślowskit, Zanussit, de náluk sem jelenik meg annyira egyértelműen és áthatóan a transzcendentális stílus, mint Bressonnál. Gondoljunk csak arra, amit mondott, hogy ő kizárólag a valóságot akarta ábrázolni; a valóság pedig önmagában hordozza a transzcendenst. A földet, az eget, az egész világmindenséget Isten teremtette. Ha tehát a rendező a valóságot akarja bemutatni, akkor ennek meg kell jelennie a filmjében. A legtöbb „filmművész” célja nem a valóság bemutatása, hanem egy mese, egy történet elmondása. Ezzel szemben Bresson filmjei az egyszerű, hétköznapi valóságot ábrázolják. Ehhez hozzátartozik az is, hogy legtöbbször kezdő vagy amatőr színészeket foglalkoztatott a filmjeiben, akik legfeljebb később váltak híressé. A francia új hullám filmjei például hiába szakadtak el a műteremtől, hiába mentek ki az utcára azzal a céllal, hogy a valóságot vigyék filmre… Csak a rájuk általánosságban inkább jellemző baloldali, liberális gondolkodás- és szemléletmód okozná, hogy a transzcendentális stílus mégsem sugárzik ezekből az alkotásokból? Ezen a példán keresztül könnyen és látványosan bizonyítható, hogy a valóságábrázolás önmagában szükséges, de természetesen nem elégséges feltétele a transzcendentális stílusnak a filmművészetben. Az említett Kieślowski vagy Zanussi pedig, mélyen hívő katolikusokként, nem a szó szoros értelmében vett „vallásos” mozit akartak készíteni, hanem vallásos szerzői filmeket: közvetlenül a transzcendenst ábrázolták, nem pedig a valóságot. Ez a hatalmas különbség az ő filmjeik és Bresson alkotásai között. Ő a valóságot akarta ábrázolni, és ebből áttételesen születhetett meg a transzcendens.
Azonban Bresson is mélyen hívő katolikus volt. Miként mutatkozik meg ez a filmjeiben?
– Erre is az jellemző, ami a magánéletére. A hitét sem hangoztatja, nem hirdet vallási dogmákat, ez természetes módon jelenik meg az alkotásaiban. Ezekből következtethetünk arra, miként gondolkozik, hogyan viszonyul a világhoz. Kieślowski például megfilmesítette a tízparancsolatot – ezzel a címmel. Már a címből, a mozi megnézése előtt tudjuk, mire számíthatunk. Bresson filmjeinél viszont – vegyük például a Talán az ördög címet – csak a film megnézése után szembesülünk mindezzel.
Végignézve Bresson filmjeit, számomra az volt a legmegdöbbentőbb, hogy a kezdeti alkotásaiban – A bűn angyalai, Egy falusi plébános naplója, Zsebtolvaj – a főhősök rengeteg szenvedés után eljutnak a krisztusi kegyelemig, míg későbbi műveiben – Vétlen Baltazár, Mouchette, Egy szelíd asszony, Talán az ördög, A pénz – bár megjelenik a kegyelem, a szereplők erről egyszerűen nem vesznek tudomást, egyenesen a pusztulás felé menetelnek. Bresson hite gyengült, vagy maga a világ változott meg ennyire?
– Egyértelműen az utóbbiról van szó. Korunknak a valósághoz, a transzcendenshez való viszonya természetszerűleg jelent meg Bresson filmjeiben. Az ő katolicizmusa kizárt mindenféle hamisságot, mentes volt mindenfajta illúziótól. Mindig az aktuális valóságot, társadalmi problémákat ábrázolta. Korai filmjeiben az emberek tudatában még sokkal jobban jelen volt a megváltás kegyelme, mint később. Amikor viszont felismerte, hogy a világ egyre magabiztosabban halad a szakadék felé, ezt jelenítette meg az alkotásaiban is. Szomorú, de tény, hogy élete utolsó évtizedeiben már sokkal rejtettebben volt jelen a transzcendens, mint korábban.
Említette a Talán az ördög című filmet, amelynek egyik elgondolkodtató jelenetében fiatalok mennek be a templomba, és a hittel, a vallással kapcsolatos, többnyire provokatív, ellenséges kérdéseket tesznek fel, de nem kapnak választ ezekre. Az is elhangzik, hogy Istent nem lehet középszerűen követni. Ez is válasz nélkül marad…
– Ez napjaink egyik jellemző problémája, de már negyven évvel ezelőtt is égető gond volt, amikor a Talán az ördög készült. Nincsenek válaszok, és lassan már kérdések sem lesznek. Itt hangsúlyosan vetődik fel az Egyház és a világi keresztények felelőssége is: vajon miért nem képesek hitelesen hirdetni és megélni Krisztus igéjét? Az evangéliumban is benne van: a szavatok legyen igen, igen, nem, nem, a langyosakat pedig kiköpi az Úr. Sajnos a római katolikusok közössége meglehetősen zárt intézmény, nehéz egy kívülállónak megközelítenie, bebocsátást nyernie. Bresson ezt szerette volna ábrázolni az említett jelenetben. Ott vannak a fiatalok, bemennének a templomba, szeretnék jobban megismerni a kereszténységet, de nem kapják meg az ő nyelvükön, szintjükön azokat a válaszokat, amelyek segíthetnének nekik feldolgozni a problémáikat.
Pedig az emberben alapvetően megvan az istenhit, az Isten keresésére való igény. Ezt belénk táplálta a Teremtő. Nem véletlen, hogy a különböző szektás mozgalmak hatalmas embertömegeket képesek megmozgatni, magukhoz édesgetni. Kiemelten fontos szerepe van a személyes megszólításnak. A Katolikus Egyháznak ezen a téren kell nagyobb nyitottságot mutatnia; felismerni, hogy minden egyes személynek másféle megszólításra van szüksége. Az sem jó állapot, hogy a templomok hétköznap vagy teljesen zárva vannak, vagy pedig egy rács, egyfajta bressoni börtönrács választ el bennünket a belépéstől. A mai korban nyilván nagyobb biztonságra van szükség, ám ezzel rengeteg embert elzárunk attól, hogy megtegye az első lépést Krisztus felé. Ezért példamutató, hogy a jezsuiták Mária utcában lévő Jézus Szíve-templomában elbontották a rácsokat, mindig van valaki, aki napközben őrzi a templomot, ahová így bármikor bemehetünk.
Visszatérve Bresson utolsó filmjeihez: az emberek Istenről, de egymásról sem vesznek tudomást ezekben az alkotásokban. Mivel minden ember Isten képmása, ez a kettő szorosan összefügg. Ma, az internet korában még ritkábbak a személyes találkozások. Ezek kiiktatásával pedig magát Istent zárjuk ki az életünkből.
Bresson utolsó, A pénz című filmjében is megjelenik az isteni gondviselés: a részeges apját és mozgásképtelen unokahúgát gondozó, szürke hajú asszony személyében, aki magához fogadja a korábban ártatlanul meghurcolt, de ekkor már kétszeres gyilkos Yvont, megadva neki az újrakezdés lehetőségét. Ő azonban valamennyiüket meggyilkolja.
– Ez a főhős – Bresson többször így nevezte a szereplőit – megpróbáltatásai során annyira elidegenedett az emberektől, az egész világtól, hogy képtelen volt felismerni és befogadni azt a határtalan szeretetet – Isten gondviselő, irgalmas szeretetét –, amely megmutatkozott ezen az asszonyon keresztül. A pénz tragikusan megrázó film, mégis, a végén csak megmozdul a lelkiismeret ebben a többszörösen gyilkos férfiban: önként feladja magát.
Bresson itt azt ábrázolta, hogy még egy istentelen világban is lehet szentté válni, az áldozat pedig nem hiábavaló. Az Isten szeretetében és gondoskodásában élés képes megváltoztatni egy embert, még az Yvonhoz hasonló személyeket is, akik szörnyűséges tetteket követtek el. Első pillantásra ez már későn történik, de tudnunk kell, hogy halálunk pillanatáig nincs olyan, hogy későn. Azzal, hogy Yvon feladta magát, megnyílt számára az út a lelki megtisztulás felé.
Főleg Bresson utolsó filmjeinek nézése közben gyakran gondoltam arra: a pusztítás, a rombolás olyan mértékű, hogy talán még egy ateistában is felvetődik, innen már csak Isten emelhet ki, menthet meg bennünket.
– Bresson a kendőzetlen valóság ábrázolásával tükröt tart elénk. Nem vallási dogmákat, fanatikus istenhitet követelt a nézőitől, hanem olyan filmeket készített, amelyek által az emberek maguk találnak rá Istenre. Hősei önerejükből olyan zsákutcába jutnak, hogy felismerik: abból kifelé csak egyetlen út vezet, felfelé, Isten felé. Bresson tisztában volt azzal, hogy az áteredő bűn miatt hajlamosabbak vagyunk a rosszra, mint a jóra. Ez másokra és önmagunkra is visszahat. Ugyanez érvényesül azonban a jó cselekedeteink esetében is. Minden embernek – akár vallásos, akár nem az – van lelkiismerete. Ezáltal mindnyájunkban benne él Isten. A világban viszont az ördög is uralkodik, ahogy Jézus mondta, a sötétség fejedelme. Ennek a kettősségnek az örök harca mutatkozik meg Bresson több filmjében, így a Vétlen Baltazárban is. Mivel az ördög hatalma nagy, az emberek igyekeznek ehhez igazodni, hogy jobban, kényelmesebben éljenek, s nem ismerik fel, hogy éppen ezáltal veszítik el az életüket. Bresson filmjei segélykiáltásokként is értelmezhetők, azt üzenik, hogy lehetne egészen másként is élnünk, mint ahogy élünk, de ehhez vissza kellene térnünk a transzcendenshez.
