Párbeszéd a liturgiáról – Böjti kenyér

A pusztai vándorlás negyven éve, az ígéret beteljesedését megelőző nagy bűnbánati zarándoklat esély a nép és Mózes számára, hogy újra feléledjen Istenbe vetett bízó hite, megtanulja tőle várni eledelét, és életét az üdvösség egyetlen emberéleten – emberöltőn – túlmutató, tágasabb összefüggésében elhelyezni.
Illés, a Baál-papok lemészárlása és tettének következményeire való rádöbbenés után, egy Istentől kapott cipó és egy korsó víz erejéből vándorol negyven nap és negyven éjjel a Hóreb hegyéig, hogy így a benne és körülötte tomboló pusztító erők pogány vonzásától megszabadulva a csendes szellőben találkozzék Istennel (vö. 1Kir 19, 4kk).
Jézus is negyven napra vonul ki a pusztába (Vö. Mt 4,1–10), és „végül megéhezik”: emberségének legalapvetőbb szükségletei követelik a figyelmét. A Sátán azzal kísérti, hogy ha saját és embertársai létét ezekre az elemi szükségletekre szűkíti, és megelégszik ezek kielégítésével, célt érhet. „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik” – hangzik Jézus válasza.
A Miatyánkban a mindennapi kenyérért imádkozunk. Egy, a Johannes Cassianus által átadott ősi szerzetesi hagyomány az Eucharisztia kenyerére érti ezt: ez az a „mennyből alászállott, élő kenyér” (Jn 6,51), amely valódi szükségleteinket feltárja és érinti, amely Istenhez tartozásunkat táplálja és erősíti, amely megtisztít és gyógyít, amely zarándoklatunk irányát, saját életidőnkön túlmutató jelentőségét megmutatja.
Ha a nagyböjtben az ételtől józanul megtartóztatjuk magunkat, annak értelme éppen az lehet, hogy szükségleteinkkel szembesüljünk, s így újra felélesszük magunkban az Istenbe vetett bizalmat, „aki táplálja az ég madarait”, felélesszük a közösséget azokkal a nélkülöző embertársainkkal, akiknek óráról órára kell szembenézniük elemi szükségleteik kielégítetlenségével. Jó, ha nagyböjtben minél gyakrabban járulunk szentáldozáshoz, hogy a mennyei kenyér vétele érzékennyé tegyen bennünket minderre!