De hogy történt tovább? Ja, megvan: elsodródás a célként kitűzött csillagközi bázis belső-külső ellenőrzésére velem együtt felfogadott többi asztronautától, súlytalan magányos lebegés, és őrjítő csend. Olyan mélységesen mély, hogy úgy éreztem, mintha megsüketültem és meg is némultam volna. Mert, ha jól emlékszem, próbára tettem magam egy elkeseredett ordítással, mindenesetre kiáltásra kerekedett a szám, érezhetően rezegtek a hangszálaim, de tényleg nem hallottam semmit – hát ez sem egy rózsás álom töredék. És mi is történt még, hova jutottam ezután, erőltessük csak egy kicsit azt a memóriát! Hm…, na…, na…, ez az, beugrott végre: egy Isten háta mögötti hatalmas metropolisz rémlik még, ahol az utcákon hömpölygő óriási tömegbe beleveszve pár száz méter megtétele is több órámba került. Ráadásul a motorzúgás, az emberi beszéd és az utcai hangos reklámok összevegyülő torz hangzavarából esélyem sem volt kiszűrni bármilyen értelmes hangfoszlányt. Pedig tudtam, hogy mit szeretnék meghallani elsősorban, de sehogyan sem sikerült – ez meg aztán mindennek a teteje. És milyen ritka, hogy most így visszajöttek a megálmodott élmények, hát még az, hogy tudom, néhány közeli társon kívül egy konkrét hang hiányzott a legjobban mindenhol, a harangzúgás – mélázott Z. épphogy véget ért verejtékes álmán, amikor bim-bamozni kezdett a dóm, a nyolc órai mise kezdetét jelezve.
Miután gyorsan összekapta magát, szapora léptekkel odaért a soktemplomos kisváros egy másik, háromnegyed kilenckor kezdődő miséjére – amit azonban meglehetősen bódultan hallgatott végig, mert egyre csak az álmán járt az agya. Aztán az egész délelőttöt végigkóvályogta, megszállottan rótta az utcákat keresztül- kasul, csupán azért, hogy minél több nem pusztán időjelző kondulást halljon, hanem „szertartásos” harangszót is. Végül csak akkor higgadt le valamelyest, amikor a székesegyház fél tizenkettes istentiszteletére hívó érces zengés-zúgást is nyugtázhatta.
Eddigre persze sikerült megfejtenie, mi zaklatta fel olyan nagyon. Mert azon már rég óta nem bosszankodott, hogy akadnak, akik saját vélt jogaik védelmében a harangzúgás kapcsán is készek perre menni csendháborítás címén, még azt is a helyén tudta kezelni, hogy bizonyos körök nézetei szerint a déli kongatás bűnös magyarkodás, de az teljesen kizökkentette magából, hogy legújabban valahol – egy főpapi megnyilatkozásra hivatkozva – azt olvasta: az egyháznak meg kellene fontolnia, fontos-e annyit harangozni. Ez szíven ütötte, és nem értette, legalábbis első nekifutásra egyszerűen nem tudta teljesen elrendezni a gondolatot a lelkében-elméjében.
Mit is üzenhet nekünk ez a gondolat? Ha azt, hogy nem kell minden családi ünnepet – teszem azt sikeres érettségit, diplomaátadót, eljegyzést, esküvőt, keresztelőt, a család új szeme-fénye első lépéseit, kerek születésnapot, házassági évfordulót – világgá kongat(tat)ni, mert az hiúság, nos ezzel maximálisan egyetértek, de tényleg. Viszont ha ezen túlmenően a misére hívásra-várásra is vonatkozna a szilenciós intés, vagy a harangozás értelmének általános megkérdőjelezését jelentené, hát azt nem tudnám aláírni. Ez olyan volna, mintha a pásztor csak úgy némán törne előre az útján, mondván, hogy a nyájnak minden jelzés nélkül a nyomára kell bukkannia és haza kell találnia. Nem lenne ez túlzott idealizmus, kérdem én, és hát valljuk meg őszintén, dehogynem! Mert hiába, hogy nem szabadna a hitünkben, evangelizáló küldetésünkben úgymond külsőségekre hagyatkoznunk, de hát gyarlók vagyunk, sokszor tévelygünk, tehát igenis kellenek nekünk, egyszerű hívőknek a figyelmeztető hívójelek – morfondírozott Z. hazafelé bandukolva, nyugtatgatva magát, hogy nyilván csak a túlkapásokra vonatkozhatott az ominózus felvetés.
A csatangolástól kellőképp elfáradva ekkor épp a piarista templom előtt haladt el, szolidan keresztet vetett, s arra gondolt, milyen jó, hogy a felújítás befejeztével végre a patinás épület két karcsú tornyában lévő harangok is újra bekapcsolódnak majd a város kongó-bongó kánonjába.
