„Boldogok vagyunk, mert keresztények lehetünk”
Fotó: Merényi Zita

 

Honnan érkezett, és melyik keleti egyházhoz tartozik?

– Először is szeretném megköszönni, hogy eljöttek, hogy beszámoljanak az iraki keresztények helyzetéről. Szír katolikus pap vagyok, Moszulból érkeztem, amely a Ninivei-fennsíkon fekszik Irakban, ahogyan Karakos is, az a város, amely az iraki keresztények kulturális, szellemi és lelki központja volt. Karakosban volt a szír katolikus egyház püspöki székhelye, több mint ötvenezer keresztény élt a városban az Iszlám Állam pusztítása előtt. Gyönyörű hely volt, a Közel-Kelet Vatikánjának is nevezhetjük, hiszen rengeteg templom, monostor található ott. A Közel-Kelet egyik legnagyobb keresztény temploma is itt áll, romos állapotban, a Szeplőtelen Fogantatás- (al-Tahira-) templom, amely az Iszlám Állam hódításakor jelentős károkat szenvedett. Háromezer férőhelyes volt, minden vasárnap négy szentmisét celebráltunk ott, amelyekre teljesen megtelt a templom…
Karakost ugyan felszabadították, de a város szinte teljesen elpusztult. Én jelenleg Erbíl legnagyobb plébániáján teljesítek szolgálatot, ahol paptársammal több mint harmincezer hívőt kell ellátnunk.

Mi a célja magyarországi látogatásának? Hogyan kapta a lehetőséget?

– Három paptársammal angol nyelvű képzésen veszünk részt Magyarországon. Negyven nappal ezelőtt érkeztünk, és július 3-án indulunk vissza Irakba. Nagyon örülünk a lehetőségnek, és sokan hívnak bennünket, hogy tanúságot tegyünk tapasztalatainkról és az iraki keresztények életéről.
Amikor a magyar állam papokból és egyetemi tanárokból álló küldöttsége megérkezett Irakba, találkoztak a szír katolikus püspökkel. Megkérdezték tőle, hogyan tudnak segíteni a papokon, akiken látták, hogy nagyon fáradtak. Püspökünk, Petros Mouche kérte, hogy ha tudják, hívják meg néhányukat Magyar­országra, hogy angolul tanulhassanak, és tudjanak pihenni, kikapcsolódni, hogy megismerhessék az országot. Ekkor Erdő Péter bíboros meghívott bennünket ide, Esztergomba.

Mi történt azokkal, akiknek el kellett hagyniuk Karakost?

– Amikor az Iszlám Állam térhódításával el kellett hagynunk a várost, először a nőket és a gyerekeket küldtük Erbílbe, hiszen félő volt, hogy az ISIS katonái foglyul ejtik és eladják őket. A püspökünk kérésére így először ők hagyták el a várost, és csak a férfiak maradtak ott. Pár nap múlva azonban az egész város az Iszlám Állam kezére került, így nekünk is el kellett hagynunk. Erbílben nem volt és nincs semmink sem, csupán az Egyház támogatására számíthattunk, a Karakosból menekült emberek templomokban, parkokban töltötték az éjszakákat. Az emberek, akiket megkérdeztem, azt mondták, bár el kellett hagyniuk mindenüket, vagyonukat és otthonukat, nem szomorúak, mert hitüket megőrizték. Az iraki keresztények nagyon gazdagok, mert nagy hitük van.
Amikor az Iszlám Állam betört Karakosba, három lehetőséget adott nekünk, keresztényeknek: áttérni az iszlámra, adót fizetni, vagy ha egyiket sem teljesítjük, megölnek bennünket. A karakosi keresztények ezért úgy döntöttek, inkább elhagyják a várost.
Erbílbe megérkezve azt tapasztaltuk, hogy a kormány sem törődik velünk. Ugyanakkor a szír katolikus keresztények teszik ki a keresztény menekültek hetven százalékát a térségben, ez azt jelenti, hogy Karakost ötvenezren hagytuk el. A menekültek egy része, látva a jövő kilátástalanságát, más országokba vándorolt. Egy héttagú karakosi keresztény család menekülés közben, a tengeren vesztette életét. Sokan, mintegy ötezren Libanonba mentek át, legalább ugyanennyien Jordániában kerestek menedéket.
Karakos felszabadulása után egyházmegyénk püspöke elhatározta, hogy fotókon dokumentálja a házakban és templomokban okozott károkat, és segítséget kér európai és amerikai szervezetektől, hogy újjá tudjunk építeni mindent. Megkezdtük a munkálatokat, de további segítségre van szükségünk. Szeretnénk, ha szeptemberre minden elkészülne, hogy az oktatást el lehessen kezdeni. Erbílben van egy iskola, ahol elkezdődik majd a tanítás, de szeretnénk, ha Karakosban is megindulna az élet, és a családok vissza tudnának térni otthonaikba. A kormány támogatására nem számíthatunk, csak az egyházi források állnak rendelkezésünkre, illetve a katolikus szervezetekben bízhatunk.

Mi volt az első gondolata, érzése, amikor az Iszlám Állam elfoglalta a várost?

– A püspökömmel és paptestvéreimmel az utolsó percekig a városban maradtunk. Nagyon nehéz pillanatok voltak számomra, mivel Karakosban nőttem fel, és féltem, hogy elveszítem az oda kötődő emlékeimet. Mindannyian sírtunk, amikor elhagytuk a várost. A püspököm nem szeretett volna elmenni, azt mondta, inkább itt maradna és meghalna a város keresztényeiért. Inkább fogják el őt az ISIS katonái, de ne vesszen el senki a város lakói közül.
Szeretnénk nemzetközi védelmet élvezni, és szükségünk van anyagi támogatásra is, hogy mindent elölről tudjunk kezdeni. A keresztények a kezdetek óta jelen vannak a Közel-Keleten, Karakosban egy második századi monostor is fennmaradt. Az Iszlám Állam mindent el akar pusztítani, ami a kereszténységhez kapcsolódik, a történelmünket, kultúránkat, mindent. Nem engedhetjük, hogy ez megtörténjen, éppen ezért szeretnénk visszatérni Karakosba. A pusztítás előtt mindannyian békében, boldogan éltünk a városban, keresztény szerzetesek, papok és világi hívek, egy közösségben.

Sok keresztény menekült el a Közel-Keletről. Hogyan tudnak kapcsolatban maradni velük?

– Kapcsolatban vagyunk velük, küldtünk hozzájuk papokat, hogy segítsék őket, így Libanonban, Jordániában, Törökországban és más európai országokban is próbáljuk a híveket szolgálni, de ez nagyon nehéz, hiszen egy vagy két papnak kell több ezer ember gondját viselnie. A szír keresztények szétszóródtak a világban. Aggódunk ezekért az emberekért. Amikor Karakosban éltünk, egy családot alkottunk, olyan értelemben is, hogy egy-egy családban több generáció élt együtt, ugyan­abban a házban. Ebből nagy erőt tudtunk meríteni. Most mindenki máshol van, máshová menekült, sokan elhagyták Irakot. Ha újra fel tudjuk építeni azt, amit leromboltak, talán vissza tudnak majd térni.

Találkoztak menekültcsaládokkal is Magyarországon?

– Igen, meglátogattunk egy családot, akik tíz éve itt élnek, előbb Szíriába emigráltak, majd onnan érkeztek Magyarországra. Ők az egyetlen szír katolikus család Budapesten. Meglátogattam azokat az iraki testvéreinket is, tíz szír katolikus családot, akik a szlovákiai Nyitrán élnek. Kétszer is felkerestem őket, és szentmisét mutattam be nekik. Két éve érkeztek, miután az Iszlám Állam elfoglalta Karakost.

Megpróbálta visszahívni őket Irakba?

– Nem hívhatok vissza senkit, mivel a helyzet nagyon nehéz, de reményt tudok nekik adni; hogyha úgy gondolnák, visszatérnek, mi ott leszünk. Ha nem szeretnének visszatérni, a püspök eldönti majd, hogyan tudnánk őket segíteni itt, Európában. Azért is fontos ez, mivel itt más a nyelv, különbözik a liturgia is, és már nem imádkozzák a szír keresztény imákat, az ide menekültek nem tudnak szír katolikus liturgián részt venni. Félünk, hogy a hívek elveszítik gyökereiket, a liturgiát és nyelvünket, az arámit, amely Jézus nyelve volt. Erre nagyon büszkék vagyunk, nagyon nagy ajándéknak tartjuk.

Úgy értesültem, hogy túlélt egy bombamerényletet…

– 2010-ben történt. Mivel Karakosban nem volt egyetem, a szír katolikus fiataloknak Moszulba kellett járniuk az ottani egyetemre. Akkoriban ez nem volt veszélytelen, hiszen megölhettek bennünket. A püspök elhatározta, buszokat vásárol, hogy a diákok mindennap Moszulba utazhassanak. Huszonöt buszt szereztek be erre a célra. 2010. május 2-án együtt indultunk Moszulba. Reggel fél hétkor, két ellenőrző pont között az összes buszt felrobbantották. Több mint ezerötszáz diák utazott a buszokon. Amikor a bombák robbantak, hallottam a detonációt, és éreztem, hogy a busz ablakainak szilánkjai a testem minden részét megsértik, különösen a szememet és a karjaimat. Emlékszem, hogy Máriához könyörögtünk, hogy segítsen meg bennünket. A húgommal egy buszon utaztunk, aki elesett, azt hittem, meghalt. Felkaroltam, és levittem őt a buszból, majd két óra múlva kerültünk be a kórházba. Kilenc műtéttel hozták helyre az orromat, kettővel a szememet, eggyel a kezemet és egy másikkal a gyomromat. Hasonló történt a húgommal is.
Ugyanakkor a támadás során csodát élhettünk át, hiszen három bomba robbant, de az ezerötszázból háromszázan sérültünk meg, és ketten haltak meg. Két-három nappal az eset után muszlimok, akik a közelben laktak, elmondták a püspökünknek, hogy látták a Szűzanyát, aki minden diákot oltalmazón magához ölelt, karjaiba vett, csak ketten hulltak a földre, akik vértanúhalált haltak.
Úgy gondolom, nagyon sok csoda történt velem. A legnagyobb az volt, amikor hat óra alatt tizenötezer ember tudta elhagyni Karakost nagyobb baj nélkül. Június 9-én egy Christina nevű kislány tért vissza az Iszlám Állam fogságából, akit hároméves kora körül raboltak el, és most, három év múlva visszatérhetett családjához.

Mikor döntötte el, hogy pap lesz?

– Amikor vasárnapi misére kellett mennünk, ami reggel fél hatkor kezdődött, édesapám ébresztett bennünket, de mi nem akartunk felkelni, mert nagyon korán volt. Mindig arra hivatkoztunk, hogy betegek vagyunk és a többi… Édesapám a szíjával ijesztett ránk, és határozottan mondta, hogy mennünk kell a templomba. Ez nagyon furcsán hangzik, de úgy érzem, a családomtól nagyon sokat kaptam a hitet illetően, de ugyanígy azoktól a papoktól, szerzetesektől is, akik a katekézisre oktattak. A busztragédia után döntöttem a papi hivatás mellett. Mi­után elhagytam a kórházat, elhatároztam, hogy jelentkezem a szemináriumba. Úgy éreztem, valami vagy Valaki a papi hivatás felé vezet engem. Tudtam, hogy csoda történt velem és mindazokkal, akik túlélték a robbantást.

Az interjúra készülve úgy éreztem, nehéz helyzetbe kerültem, mivel olyasvalakivel fogok találkozni, akinek eleven tapasztalata van a háborúról, az erőszakról, és sokszor nem is tudunk, nem is lehet kérdezni semmit, csupán jelen­létünkkel és imáinkkal kifejezni együtt­érzésünket, csendben…

– Nagy szükségünk van az imára, hiszen abban egyesülünk… Az ISIS katonái Karakosban nagyon sok üzenetet írtak a házak falára, amelyek a keresztényeknek szólnak. Ezek egyike így hangzik: „Azért jöttünk, mert a véretekre szomjazunk.” Egy másik üzenetben ez áll: „Mi úgy imádjuk a halált, ahogyan ti szeretitek az életet.” A keresztények örülnek az életnek, éppen ezt támadja az Iszlám Állam. Egy másik helyen ezt írták a falra: „Mi Mohamed unokái vagyunk, ti csak a malacoké és a majmoké.”

Hogyan lehet elfelejteni és megbocsátani mindazt, amit elkövettek Önök ellen?

– Azt hiszem, hallottak Mirjamról, a kislányról, aki az ISIS-ről mesélt. Elmondta az egész világnak, megbocsát az Iszlám Állam minden katonájának, mivel keresztény. Így gondolom én is. Megbocsátok mind­azoknak, akik eldöntötték, hogy megölnek bennünket, akik lerombolták otthonainkat és templomainkat, városunkat. Elmondanám mindenkinek, személy szerint, hogy Istenünk lát téged, imádkozom érted, hogy meg tudd változtatni gondolkodásodat, hogy visszatérj Krisztushoz. A mi hivatásunk, hogy hitünkkel tanúskodjunk azok előtt is, akik sötétségben vannak, hogy visszataláljanak Jézushoz.

Volt-e olyan pillanat az életében, amikor úgy érezte, nem bírja tovább folytatni, amikor felmerült annak a lehetősége, hogy feladja a további küzdelmet?

– Igen, számtalanszor elfáradunk. Amikor azonban azzal szembesülünk, hogy vasárnaponként több ezer hívő jön el a templomba, akkor nem mondhatjuk, hogy fáradtak vagyunk. Van feladatunk, folytatnunk kell. A híveinknek szükségük van ránk, hogy segítsük őket, hogy reményt adjunk nekik ahhoz, hogy folytatni tudják az életüket Irakban. Nem akarjuk, hogy az Iszlám Állam eltörölje a kereszténységet. Az iraki keresztények voltak az elsők, akik lefordították a görög iratokat először szírre, majd arabra. Az arabok így jutottak hozzá a korabeli irodalomhoz. Keresztény papok voltak azok, akik elsőként tanítottak az országban. Nem szeretnénk mindazt elveszíteni, amit elődeink adtak a világnak. Bár elveszítettük mindenünket, de hitünk megmaradt, és ez ad erőt a folytatáshoz.

Mit jelent az Ön számára a szenvedés? Mi az értelme?

– Ugyanazt a lelkületet éljük, mint az apostolok, akik állandó veszélyben voltak, ahogyan Jézus Krisztus maga is. A kérdés csak az: meddig tehetjük ezt? Mi békében szeretnénk élni, soha nem volt gondunk másokkal. Csupán azért üldöznek bennünket, mert keresztények vagyunk. De boldogok vagyunk, mert azok lehetünk.

Vannak muszlim barátai? Milyen a kapcsolatuk?

– Igen, vannak, bár nem nagyon tudunk közös programokat szervezni, mivel ez nagyon veszélyes. Barátok vagyunk, de mindenki éli a saját életét, nincs sok lehetőség a közeledésre.

Amikor az Iszlám Állam betört Moszulba, elsőként egy muszlim barátomat hívtam fel, és érdeklődtem a családja felől, felajánlva segítségemet. Ezt követően azonban sokan a muszlimok közül az Iszlám Államot támogatták abban, hogy egyetlen keresztény se maradjon a városban. Ekkor nagyon megdöbbentem, mivel senki nem állt a keresztények mellé, egyedül maradtunk, sokak gondolkodásmódját megváltoztatta az Iszlám Állam, így sok közeli ismerősünket veszítettük el, akikkel korábban együtt, egységben éltünk.

Mi történt a családjával?

– A családom jelenleg Erbílben él, menekültként, de eldöntötték, hogy visszaköltöznek Karakosba, azonban ez nem egyszerű, mivel a házunk teljesen elpusztult. Az egyik testvérem Karakosban dolgozik, üzletet nyitott, ahol ablakokat, ajtókat gyártanak.

Hány testvére van?

– Egy fiútestvérem és négy lánytestvérem van. Két lánytestvérem Jordániába menekült, ketten pedig a szüleinkkel élnek.

Van olyan barátja, akit elvesztett?

– Két papot öltek meg a bagdadi főszékesegyházban, akik a barátaim voltak. De nagyon sok embert öltek meg pusztán a hitük miatt, akiket én is ismertem, mert abba a templomba jártak, ahol szolgáltam.

Mit üzen azoknak a keresztényeknek, akik békében élnek itt, Európában?

– Vigyázzatok keresztény hitetekre, gondozzátok és őrizzétek azt, térjetek vissza Jézus Krisztushoz, és vigyázzatok országaitokra! Segítségeteket kérjük. Nektek minden lehetőségetek megvan arra, hogy megvédjetek és támogassatok bennünket, azt nem tudom, hogyan, de mégis kérünk benneteket, hogy segítsetek, olyan módon, ahogy megtehetitek.

Mit tapasztalt itt, Magyarországon?

– Magyarországon minden nyitott. Irakban ezt nem tapasztalja az ember. Itt akkor mész el otthonról és akkor térsz vissza, amikor akarsz. Ezt Irakban nem tehetjük meg. Kérlek benneteket, őrizzétek meg a békét! Legyen az országotok minta a többi számára! Erős történelmetek van, hallottam, hogy a háborúk alatt mennyi keresztény ember tett tanúságot hitéről. Emlékezzetek, tartsátok emlékezetetekben történelmeteket, és váljatok követendő mintává minden európai ország számára!