Budapesten, a zuglói Páduai Szent Antalról nevezett új templom alapkőletételét Meszlényi Zoltán végezte 1941. december 1-jén. Az ekkor elhangzott beszédben kitért a sötét időkre is, mégis optimizmus csendült ki szavaiból: „Egy ipari világégés pusztító ereje köt ma gúzsba minden nemesebb emberi vágyat és erőt. És ti mégis úgy akartátok, hogy én ma az egyház nevében letegyem ennek a tervezett templomnak az alapkövét. Akartátok, mert először is van hitetek, s ez a hit néha olyan erős lehet, hogy – a Szentírás kifejezésmódja szerint – hegyeket mozdíthat el.”
A pesti belvárosi templom 1890-ben készült főoltára a második világháborúban ment tönkre. Helyére süttői mészkőből állítottak új szárnyas oltárt, amelyet azóta is Molnár C. Pál festményei díszítenek. Az oltárszentelést Meszlényi végezte 1948. augusztus 15-én. Végigtekintett a templom hosszú múltján, és közös imádságra hívta fel a híveket: „Most szorosan zárkózzatok fel itt, az oltár körül, a miséző pap körül, s imádságotok vegyüljön állandóan az ő könyörgései közé. Láttátok ma a szentelési szertartás keretében, hogy egy pap állandóan a füstölővel járt körül az új oltár körül, és sűrű tömjénfelhőbe volt burkolva az oltár, a szentelő püspök és mindazok, akik vele a szent szertartást végezték. Így burkolja be a ti imádságaitok tömjénfelhője állandóan az új oltárt, a miséző papot s magát a kenyér alá rejtőző Krisztust.”
Egy fővárosi új harang megszentelésére 1948. október 10-én került sor. A püspök beszédében a harang funkcióját fejtegette. „A harang szava mindnyájunknak szól. Hívja az ártatlanokat, a kegyelmi életet élőket, hogy siessenek a Vőlegényhez, aki várja lelkünket, mint saját menyasszonyát. Hívja az eltévedt bárányokat, a bűnösöket, akiket a Jó Pásztor hívogató szavával keres, és vissza akar terelni a nyájhoz, és hívja a megátalkodott vétkezőket is az utolsó ítélet harsonáinak hangjával, előre hirdeti nekik az ítéletet.” A harang azonban a holtakat is hívja. „S ez a harang, amely annyiszor hívott életünk folyamán, elkísér sírba tételünkkor is, s elmondja biztató szavát hozzátartozóinknak és barátainknak, akik körülállják a sírt… Csilingeli a lélekharang, hogy a lélek jelentkezik az Úr előtt, és szomjazó lélekkel keresi a dicsőséget, melyet Isten mindenkinek megígért, akik kitartottak az ő szeretetében mindhalálig… a harang megszólal többször napjában, háromszor, négyszer vagy néha még többször is. De ha arra gondolok, hogy a harangszó azt is hirdeti: ember, nézz az ég felé, akkor azt szeretném, hogy a mai időkben szinte negyedóránként szólaljanak meg a harangok…”
A püspök elment a balassagyarmati temetőkápolna megszentelésére is, amelyet a plébánia évkönyve is megörökített. Ekkor elmondott beszédében a temető nyugodt csendjét szembeállította az 1929-ben látott itáliai halott városnak az iszonyú csendjével. „A mai viszonyok között, amikor embermilliók pusztítják egymást és terjesztik az egész földrészen az enyészetet, ezen a helyen ma szólhatnék-e másról, mint arról, amit a temetők kapujára vésett egyetlen szó jelent: Feltámadunk.” Szent Pálra hivatkozott: „Az ő nyelvezetében a halál elalvás, a hívő embernek földi elmúlása, elszendergése, elalvása Krisztusban, egy állapot, mely nem végleges, és már előre jelzi, hogy az alvás után ébredés következik…, a temetőben csend van, nyugalom, látszólag élettelenség, és mégis érezzük az örök élet leheletét. Ezért jövünk ide szívesen, nem tartjuk nyomasztónak csendjét, úgy, mint a nagy romvárosokét. Évekkel ezelőtt egyszer, egy borongós, őszi napon elvetődtem a Tiberis torkolatánál fekvő régi Ostiába. Valamikor ez volt a régi Róma kijárata a tengerhez, virágzó, nagy kikötőváros. Azután betemették évezredek viharai, s az utóbbi évtizedekben kiásták… Ma ott állanak a régi falak, beszédes tanúságaként egy letűnt kornak. Járkálva a régi utcák között benézegettem a lakásokba, néztem a mai korban is tiszteletet parancsoló vízvezetéki berendezéseket, láttam boltokat, ahol sértetlenül megmaradtak az állványok, és merengtem a fórum oszlopai között elgondolkodva azon, hogy mindazok, akik itt vívták közéleti küzdelmeiket, nyomtalanul eltűntek, s még a történelem sem őrizheti meg emléküket. Az első félórában lekötöttek a romváros különlegességei, de azután valami félelmetes érzés, a feltartóztathatatlan, kivédhetetlen enyészet fojtogató érzése ejtett hatalmába.” Majd ezt is szembeállította egy római temető hangulatával, a Campo Verzanón. „A temető kapujától kezdve minden a feltámadás gondolatát hozza elénk.”
